A láthatatlan harc: amikor kívül mosolyogsz, de belül szétesel

Vannak olyan napok, amikor olyan jól megy a „szerepjáték”, hogy senki sem látja, mi is zajlik le bennem. Senki nem látja, hogy mekkora rendetlenség van a fejemben, és lassan azt sem tudom eldönteni, hogy milyen álarcot helyezzek újra és újra az arcomra, hogy ne abból álljon az egész napom, hogy azt hallgassam, jól vagyok-e.

És a legszomorúbb ebben az egészben az, hogy nem csak én vagyok így ezzel.

Sokan azért nem beszélnek a problémáikról, mert azt hiszik, hogy senkit nem érdekelnek, vagy csak simán rávágják az emberek, amikor már ott tartasz, hogy mesélnél nekik, hogy „másoknak talán rosszabb” – és ennyivel el is van temetve a dolog. Ez a legfájóbb az egészben. Nem az, hogy végig sem hallgatnak, nem az, hogy nem értenek meg, hanem az, hogy egyből ítélkeznek, úgy, hogy a háttérsztorit nem is ismerik.

A legfurcsább az, hogy egy idő után már megszokjuk a mindennapi mosolygást, a színjátékot – és szinte automatikusan a napi rutinunk részévé válik. Sokan azt gondolják, hogy aki mosolyog, az boldog is. De ez egyáltalán nem így van. Soha nem tudhatjuk, mi zajlik le a másik fejében, vagy min megy keresztül nap mint nap.

Sokan azért nem beszélnek a problémáikról, mert nem akarják azt éreztetni másokkal, hogy ők akarnak a középpontban lenni, vagy hogy minden róluk szól. Félnek a reakcióktól – attól, hogy gyengének tartják majd őket. Nem akarnak csalódást okozni azoknak, akik úgy tekintenek rájuk, mint „erős” emberekre: akik soha nem sírnak, nem lehetnek szomorúak, és mindig mosolyognak, mintha minden rendben lenne.
És sokszor még mi magunk sem tudjuk pontosan, mi zajlik bennünk… csak annyit érzünk: valami nincs rendben.

Sokan úgy hiszik, ha valaki tényleg nincs jól, akkor meglátszik kívülről, és észre lehet venni. De mi van akkor, ha pont azok szorulnak segítségre leginkább, akik mindig azt mondják, hogy minden oké?

Ne feledd: attól, hogy valami belül történik, még valódi. Attól, hogy nem látják, még fájhat. És attól, hogy mosolyogsz, még széteshetsz.

De egyszer újra össze lehet rakni magad – és nem kell egyedül végigcsinálnod.

Kiemelt fotó: iStock

Kurtán Cyntia,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály