Temető – Geréd Zsófia novellája
A telihold fénye sápadtan vetült le a városvégi, elhagyatott temetőre. Már hosszú évek óta egy élő sem tette be a lábát a kapun. Ugyanis az a legenda terjengett városszerte, hogy a temetőt elátkozták, mivel akit ott helyeztek végső nyugalomra, soha sem lelte meg az áhított békét. Éjszakánként különös zajokat, kaparászást, dörömbölést hallottak a föld alól, mintha a holtak szabadulni akartak volna koporsóikból.
Történetünk estéjén is ugyanezek a hangok zavarták meg a békés csendet. Egy vállalkozó szellemű lány ácsorgott a temetőkapuban. Arca beesett, már-már betegesen sápadtnak tűnt, hollófekete haja félig felfogva, néhány rakoncátlan tincs minduntalan a szemébe lógott.
Mögötte egy csapat vele egykorú tizenéves állt, és bőszen noszogatták a lányt, aki egy utolsó mély lélegzetet vett – talán az utolsót ebben az életében –, felnézett a holdra, és átlépte a kaput.
Remegő lábakkal indult a sírok közé. Odabent még hangosabb volt a zaj, ugyanakkor ettől eltekintve egy teljesen közönséges temetőnek tűnt. Igyekezett mindenféle logikusnak tűnő magyarázatot gyártani – saját maga megnyugtatására. Mire elérte a temető közepét, bele is feledkezett a zavaró hangokba, és teljes nyugalommal sétálgatott a fejfák között. Így is maradt, míg hatalmas robajjal ki nem vágódott az egyik kripta ajtaja.
Az ajtót egy kéz – pontosabban egy csontváz keze – markolta, mellette azonnal előbukkant a test is. Csontjairól még húscafatok lógtak. Csoszogva indult el a lány felé, aki erre rohamosan hátrálni kezdett, míg bele nem ütközött valamibe. Megfordulva újabb csontvázzal találta szembe magát.
Lélekszakadva kezdett futni a kijárat felé, de bármerre is futott, folyamatosan újabb és újabb hullákba botlott – a kijárat meg sehol. Futott, ahogy a lába bírta. Úgy tűnt, a temető sokkal nagyobb, mint hitte, és egyre csak nagyobb és nagyobb lett, ezzel együtt a hold is egyre magasabban járt.
Mikor már nem bírta tovább, lerogyott egy korhadt fa tövébe, és igyekezett úgy ülni, hogy minél nehezebben lehessen észrevenni. Aprócska fa volt. Halott, mint minden más a temetőben. Ahhoz mégis elég volt, hogy elrejtse az üreges szemek és szemgödrök elől. Szíve úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani mellkasából. Fejét nekidöntötte a korhadt fatörzsnek, lehunyt szemmel próbált nyugalmat erőltetni magára.
Mikor végre úgy érezte, ismét ura saját testének és képes továbbmenni, kinyitotta a szemét – de azonnal meg is bánta eme döntést.
Egy halott lány tornyosult fölé, és nem is ez volt a legfélelmetesebb benne. A lány pontosan úgy festett, mint ő. Akár tükörbe is nézhetett volna – az sem mutatott volna ilyen tökéletes képmást, egyetlen apróságtól eltekintve: az üreges szempárt.
Megszeppenve bámulta a groteszk hasonmást. Még pislogni is elfelejtett. A hulla felé nyújtotta csontos kezét, arca groteszk mosolyba – vagy sokkal inkább grimaszba – rándult. Nem tudta, mit tegyen.
Nem akaródzott hozzáérnie valakihez, aki ki tudja, mióta oszlik a föld alatt, és az már csak hab volt a tortán, hogy teljesen úgy festett, mint ő. Mégis, valami megmagyarázhatatlan erő azt parancsolta, mondjon ellent önmagának – és engedelmeskedjen.
Először épphogy csak hozzáért a csontos ujjakhoz, mintha attól félt volna, egy pillanat alatt szétporladnak. De a halott lány nem volt megelégedve: rászorított az élő kézre, és felhúzta a földről.
Meglepő módon sokkal erősebb volt, mint amilyennek képzelte. Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, amint hasonmása elindult – őt is magával hurcolva.
Kanyargós út vezetett lefelé a dombról, amelyre nem is emlékezett, hogy megmászta. Ha elmesélte volna, senki se hitte volna el, hogy egy halott kezét fogva készült bevetni magát a többi nyomorult lélek közé. Egyesek a különös ikerpár láttán hátrálni kezdtek, míg egy-egy bátrabb egyre csak közelebb merészkedett, és belekapott a lány ruhájába és hajába – mintha magukkal akarták volna rántani a mélybe.
A halott lány csak tovább törtetett előre, mit sem törődve az élő rémült nyikkanásaival. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a távolban feltűnt a temetőkapu alakja. Még sosem érzett ekkora boldogságot és megnyugvást.
Közben már hajnalodott, a nap első sugarai kezdtek előtörni a hegyek mögül. A holtak utolsó reményként felbátorodva körülzárták a két lányt. Mindenáron meg akarták kaparintani az élő lelkét, aki kétségbeesetten próbált utat törni.
Hátrapillantott, de halott tükörképe már kezdett szertefoszlani. Csak egy kéz maradt belőle, amit órákon át oly hűségesen szorongatott. Ez a kar volt az utolsó reménysége. Magasba lendítve csapott szét a hullák között, egészen addig, míg egy kis rés nem nyílt, amin átfurakodhatott. Lélekszakadva rohant a kapu felé, nyomában a holtakkal.
Térdre rogyva esett át a hatalmas vaskapun. Hátranézett, de már semmit sem látott. A sírok ugyanolyan élettelenek voltak, mint máskor. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt – megmenekült.
Még aznap egy lány holttestét találták meg a temetőben. Arcára rémült iszonyat ült ki halála pillanatában. Kezével egy csontváz kezét szorongatta…

Geréd Zsófia,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
I. év