Uroborosz, avagy az örök

Ketyeg az idő – mindenki ideje. Nincs, ki megmondja, mennyi van még, vagy épp mennyi volt. Ugyan – ez alkalmasint nem is lehetséges. És mégis: meditálhatunk ezen. Hiszen, ha nem is mondjuk ki, mindenkit elszomorít a mulandóság; legalább egy kicsit megmarkolja a szívünket, és össze-vissza szorongatja.

Honnan is kezdődik? Merre megy? Lehet, hogy egy irányban kezdődik, és ott is végződik? Minden vég kezdet is egyben?

A mi emberi felfogásunk azonnal a végtelenre hivatkozik – hiszen mást nem ismer. Vagy lehet, hogy tényleg felfogható – csak nem a logika eszközeivel?

,,Minden tűnik, — minden visszatér: a lét kereke örökké forog. Minden elhal s minden újra kivirul; — örökké mozog a lét esztendeje.
Minden törik, minden újraépül: örökösen egy háza épül a létnek. Minden búcsúzik, minden üdvözli egymást, — örökre hű marad magához a lét gyűrűje.
Minden pillanatban kezdődik a lét; minden ,,emitt” körül ,,amott” golyója görög. Mindenütt a közepe. Görbe az örökkévalóság ösvénye.”

Eme idézet az Im-ígyen szóla Zarathustra című műből párhuzamba hozható az uroborosz szimbólummal is. Képzeljük el azt a kígyót, amely körben halad, és amint magába ütközne, bekapja a saját farkát a szájába, egy kört képezve. Pont ilyen a mi létünk is, mindenkinek a léte.

Emberek hullanak el, és újak születnek. Néhányan megöregszenek, mások még fiatalok maradnak. Házakat bontanak le, és újat építenek helyettük. Soha nem állnak meg, folyamatos mozgásban vannak – pedig senki sem kötelezi őket erre. Ez egyfajta tömeges kényszer: kell, hogy történjenek a dolgok, az idő soha nem állhat meg.

S ha nem mi, akkor ki fog minket mozgatni a lét örökkévalóságán? Hisz tudjuk, nem éljük végig az egész örökkévalóságot, bár csodálatra méltó lenne. Ehelyett fel kell fognunk, hogy itt vagyunk, végesen, de legalább vagyunk. Szeretünk, csalódunk, alkotunk, de ezek nem tűnnek el, a szelleme egy embernek soha nem tűnik el, ha méltó hozzá. Nem is vagyunk mi olyan parányiak az örökkévalósághoz képest, egészen nagyok — pont mint a közepén, elején és végén, azaz mindig lakozik bennünk a nagyság, csak hagyjuk-e azt letűnni, vagy pedig izzó parázzsal borítjuk be minden nap?

Üveges István,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. A osztály