Miért kell mindig erősnek lenni?

Sokan mondják nekem, hogy büszkék rám, amiért ilyen erős vagyok. Hogy olyan jól kezelem a dolgokat, olyan határozott vagyok, olyan éretten viselem a nehézségeket, olyan érett vagyok a koromhoz képest. És ilyenkor mindig bólintok, mosolygok, vagy megöszönöm… de belül közben üvölteni tudnék.

Hogy miért?

Mert az az igazság, hogy nem vagyok mindig erős. Sőt, sokszor egyáltalán nem érzem annak magam. Csak már olyan régóta játszom ezt a szerepet, hogy senkinek sem tűnik fel, mikor vagyok szétcsúszva. Mert nem panaszkodom. Mert megtanultam lenyelni, elhallgatni, és mert úgy érzem, muszáj tartanom magam, különben szétesik minden.

És azt hiszem, ez az, ami a legjobban fáj: hogy nem azért vagyok „erős”, mert választottam, hanem mert nem volt más lehetőségem. Mert nem volt terem gyengének lenni. Mert ha sírtam volna, kinevetnek, furcsán néznek. Ha elmondtam volna, hogy félek, csak annyit kaptam volna: „Ne hisztizz.” Szóval megszoktam, hogy magamban oldom meg, vagy csak olyanokkal osztom meg, akikről tudom, hogy nem ítélnek el.

De tudod, mit tanultam azóta? Hogy ez az egész „légy erős” elvárás baromi káros. Mert azt hiteti el veled, hogy a gyengeség valami szégyellnivaló dolog. Pedig nem az. A gyengeség azt jelenti, hogy érzel. Hogy hat rád a világ. Hogy ember vagy, nem gép. És ez a normális, ez az egészséges.

Őszintén, sokszor jobban tisztelek valakit, aki képes kimondani, hogy: „Nem bírom tovább”, mint azt, aki mindent elfojt, és közben belül darabokra hullik, és végig álarcot hord.

Én is kezdem megtanulni, hogy nem mindig kell erősnek lenni. Hogy lehet sírni. Lehet azt mondani, hogy fáj – ki lehet mondani. Lehet egy napra kiszállni, pihenni, nem teljesíteni. Végül pedig, lehet nemet mondani, elbújni, elengedni. Nem attól leszek kevesebb, hogy néha gyenge vagyok. Ettől én valódi leszek.

És azt is észrevettem, hogy amikor végre kimondom, hogy baj van, akkor sokszor megkönnyebbülnek körülöttem az emberek. Mert ők is érzik ugyanezt. Csak mindenki próbálja fenntartani a „jól vagyok” látszatát, mert fél, hogy ha egyszer leengedi a pajzsot, nem lesz aki felfogja.

Szóval, ha most ezt olvasod, és azt érzed, hogy nem vagy elég erős – elárulok valamit: nem is kell annak lenned minden pillanatban. A sebezhetőség nem gyengeség, hanem bátorság. Az, hogy mersz őszinte lenni. Mersz ember lenni. És ha eddig mindig te voltál az, aki tartotta a többieket, akkor itt az idő, hogy valaki téged is megtartson, átöleljen, és egy vállat adjon, amin sírhatsz. Nem a folyamatos erő tesz különlegessé, hanem az, hogy mersz időnként elesni, és onnan is felállni. A saját tempódban. A saját módodon. A saját igazságoddal. 😊

Kiemelt fotó: Vecteezy

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály