A cancel culture hatása a tinik véleménynyilvánítására

Őszintén? Néha már félek bármit is mondani. Mert ott van bennem az a gondolat, hogy „Vajon ezt most félre fogják érteni? Le fognak támadni érte? Ha ezt most kimondom, valaki rám ír majd, hogy ez bántó?” Ez az egész cancel culture – vagyis az „eltörlés kultúrája” – olyan, mint egy láthatatlan árnyék, ami folyton ott lebeg felettünk, főleg, ha az ember tini, és még csak keresi a saját hangját.

Régen, ha valaki valami hülyeséget mondott, vagy félreértett valamit, akkor lehetett vele beszélni. Megmagyarázni, vitatkozni, kérdezni. Most viszont sokszor nem az történik, hogy „Figyi, szerintem ez nem oké, beszéljünk róla”, hanem az, hogy „Te ilyen ember vagy? Húzz el innen.”, és kész. Nincs párbeszéd, nincs fejlődés sem empátia – csak törlés. Egy hiba, egy rosszul megfogalmazott mondat, és már jön is a cancel.

Értem én, hogy vannak dolgok, amik tényleg nem férnek bele. A rasszizmus, a szexizmus, a gyűlöletbeszéd – ezekkel szembe kell szállni. De az is igaz, hogy tiniként, mi még tanulunk. Néha tényleg nem tudjuk, hogy egy-egy szó vagy kifejezés sértő lehet valaki számára, főleg ha körülöttünk mindenki ezt használja. És ha azonnal lecsapnak ránk, akkor csak megtanulunk félni, hallgatni – nem gondolkodni.

Volt olyan ismerősöm, aki csak annyit mert mondani, hogy nem biztos benne, hogy minden szempontból igazságos, ahogy egy influenszert kiközösítettek valamiért, amit évekkel ezelőtt tett. Nem védte, csak elmondta a véleményét. És mi lett a reakció? Az, hogy ő is „ugyanolyan”. Hogy „baj van vele is”. Ettől az ember bezárkózik. Elkezdi elrejteni a véleményét, vagy egyszerűen inkább nem mond semmit. És szerintem ez baromi veszélyes.

Mi, fiatalok, most növünk bele egy olyan világba, ahol a vélemények posztokon, kommenteken, videókon keresztül terjednek. Folyamatosan figyelnek, ítélnek, reagálnak. És egyre nehezebb eldönteni, mikor vagy „jó ember”. Mert néha úgy tűnik, nem is az számít, hogy mit gondolsz valójában – hanem az, hogy mit mondasz, hogyan mondod, és ki hallja.

Ezért is érzem, hogy sokan köztünk már nem mernek őszintén beszélni. Vagy ha mégis, akkor csak a saját „buborékukban”. Aztán amikor kijönnek abból, már csak hallgatnak. Mert nem akarnak bajba kerülni. Pedig a véleménynyilvánítás nem azt jelenti, hogy mindig igazunk van. Hanem azt, hogy megpróbáljuk megérteni egymást, akár tévedünk is közben. Ez a tanulás része.

Szóval szerintem a cancel culture lényege – ami eredetileg arról szólt, hogy számon kérjük a hatalmasokat – mára egyre inkább eltorzult. És sokszor pont azokat fojtja el, akik még tanulnak, fejlődnek, keresik a hangjukat. Azaz: minket.

Ahelyett, hogy egyből törölnénk egymást, lehetne több beszélgetés. Több „miért gondolod így?”, és kevesebb „te ilyen vagy, tehát nincs miről beszélnünk.” Lehet, hogy néha tényleg fájdalmas és nehéz ezekről a dolgokról beszélni. De pont ettől leszünk többek. Nem attól, hogy mindenkit csendbe nyomunk.

Én szeretném, ha egyszer eljönne az a világ, ahol nem az a cél, hogy hibátlanok legyünk, hanem az, hogy tanuljunk egymástól. Mert emberként ez lenne a dolgunk. Nem az, hogy tökéletesek legyünk – hanem hogy fejlődjünk.

Kiemelt fotó: Christina Animashaun | Vox

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály