„Minél rövidebb, annál jobb, és a lányok által hordott szoknyák és nacik esetében ez mindenképpen igaz.”

Mostantól bárki bármikor lefotózhat téged az utcán – elég, ha egy feltűnő, nyári öltözetet viselsz, például rövid szoknyát vagy sortot. Ezek a fotók aztán könnyen a nyilvánosság elé kerülhetnek, akár egy napilap hasábjain is, sokszor a beleegyezésed nélkül. Ugyanis, a Metropol legújabb felhívásában arra ösztönzi olvasóit, hogy készítsenek fényképeket közterületen tartózkodó nőkről, akik rövid szoknyát vagy sortot viselnek, és küldjék be ezeket a szerkesztőségnek.

Amikor először találkoztam ezzel a felhívással, számos, egymásnak ellentmondó érzés kavargott bennem: a meglepetés, az értetlenség és a szomorúság mellett mégis a felháborodás volt az, ami végül mindent felülírt.

Nők ezrei élik meg nap mint nap azt a belső vívódást, amikor a nyári melegben nem mernek rövidebb szoknyát vagy sortot viselni, mert attól tartanak, hogy nyilvános térben tolakodó tekintetek kereszttüzébe kerülnek, esetleg szexuális töltetű megjegyzéseket kapnak. Sajnos az sem ritka, hogy valaki az utcán, teljes ismeretlenségben, mindenféle hozzájárulás vagy beleegyezés nélkül lefotózza őket – a magánszféra megsértésének egyre gyakoribb, de annál elfogadhatatlanabb formája ez. Személyes tapasztalatból mondhatom: mindez nem elméleti probléma, hanem valóság. Velem is megesett, hogy idegenek szégyenérzet nélkül, nyíltan készítettek rólam képeket nyilvános helyen, pusztán azért, mert nő vagyok, és az öltözködésem valakinek szemet szúrt. Egy ideig legalább nem lett belőle sajtóanyag – de most már ez sem garantált.

Eljutottunk oda, hogy egy országos napilap arra buzdítsa olvasóit, hogy küldjenek be fotókat nőkről, és a képek készítésének módjánál, vagy az alany beleegyezésénél láthatóan fontosabb szemponttá vált az, hogy az illető milyen hosszú szoknyát visel.

„Húsz esztendőm hatalom” – és ha már így van, akkor élni kívánok ezzel a „hatalommal”:

A megszólalás lehetőségével, azzal a belső késztetéssel, hogy nem maradok néma egy olyan világban, ahol egyre több jel mutat a társadalmi tudatosság visszafejlődése felé. Nem tudom elfogadni, hogy ebben a gyorsan változó, technológiailag soha nem látott ütemben fejlődő világban a gondolkodásmódunk sokszor épp az ellenkező irányba halad. Felfoghatatlan számomra, hogy még mindig ott tartunk: cikkeket kell írni ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyük, milyen eltorzult világban élünk. Hogy újra és újra meg kell fogalmazni az evidensnek tűnő igazságokat, mert a közbeszédben ezek rendre elvesznek. Egyre gyakrabban fut át a fejemen a kérdés, amely szinte már mantraként tér vissza: mi a fene történik a világban? Hogyan történhet meg, hogy nap mint nap újabb és újabb példái jelennek meg annak, mennyire sérülékeny a méltóság, az egyéni jog, a közösségi felelősség – és hogy mindez mennyire kevéssé tűnik sokak szemében problémának?

Kiemelt fotó: Telex

Csillag Viktória,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar-Angol nyelv és irodalom szak,
II. év