Van, amikor egyszerűen nem tudok mit mondani – és ez is rendben van

Ülünk egy társaságban. Mindenki beszél, nevet, egymás szavába vág. Kérdeznek, sztoriznak, vitáznak. Én meg ott ülök, és csak hallgatok. Nem azért, mert nem érdekel. Hanem mert egyszerűen nem jönnek a szavak, nem tudok mikor megszólalni. Nem kérdez senki.

Régen azt hittem, ezzel baj van. Hogy biztos valami nincs rendben velem, ha nem tudok mindig reagálni, ha nem vagyok „jelen”, nem vágok közbe, ha nem szólalok meg azonnal. Aztán jött a bűntudat. Hogy túl „csendes” vagyok. Hogy biztos unalmasnak tűnök vagy furának. Hogy valahogy többet kéne mutatnom magamból.

De az igazság az, hogy néha egyszerűen nem tudok mit mondani. Mert túl sok minden zajlik a fejemben. Vagy épp semmi. Mert fáradt vagyok, vagy csak nem érzem, hogy lenne most értelme beleszólni. Vagy mert nem merek közbevágni, hisz én is kellemetlenül érzem magam, ha megszakítják a gondolatmenetem. Mert néha csak jó figyelni, nem reagálni. És ez nem azt jelenti, hogy nincs véleményem, vagy hogy nem érdekel.

Sokszor úgy érzem, a világ elvárja, hogy folyamatosan jelen legyünk. Beszélj, posztolj, reagálj, válaszolj. Mintha az, aki csendben van, nem is létezne igazán, vagy mintha ő fura lenne. De a csend is egy válasz. A csendben is ott vagyunk. Csak máshogy.

Volt már olyan, hogy egy barátom megkérdezte: „Miért vagy ilyen csendes mostanában?” És hirtelen azt sem tudtam, mit válaszoljak. Mert nem volt semmi konkrét okom rá. Nem voltam szomorú, nem is volt bajom vele. Egyszerűen nem volt kedvem beszélni. Nem szerettem volna terhelni őt a butaságaimmal. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy nem meghallgatni és megérteni, hanem válaszolni akarok.

Néha a legőszintébb dolog, amit tehetünk, az az, hogy nem mondunk semmit. Csak jelen vagyunk. Csendben. Figyelve. És az is fontos, hogy ne csak másokkal legyünk türelmesek, hanem magunkkal is. Nem kell mindig kifejezni mindent. Nem kell mindenre szavakat találni. Sem pedig folyamatosan beleszólni mindenbe.

Azt is megtanultam, hogy a barátság ott kezdődik, ahol nem feszélyez és nem kínos a csend. Amikor nem kell kényszerből beszélni. Amikor csak ülsz valakivel, és nem érzed, hogy „hozzá kéne tenni valamit” ahhoz, ami történik, mert ez így ciki.

Szóval igen – van, hogy nem tudok mit mondani. Nem tudok mit hozzátenni. Nem vagyok jelen úgy, ahogy mások. De attól még itt vagyok. Gondolkodom. Figyelek. Érzek. Reagálok. És a csendemben talán több minden történik, mint amit el tudnék mondani szavakban. Vagy mint amit bárki más megértene.

És egyre többször érzem azt, hogy:

Ez is rendben van.

Kiemelt fotó forrása: https://www.pexels.com/photo/woman-standing-alone-in-crowd-14936616/

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály