„A fejem tele van zajjal – de senki más nem hallja, csak én”

Van, amikor kívülről minden rendben van. Felkelek időben, bemegyek suliba, mosolygok, beszélgetek. De közben legbelül… mintha valaki egyszerre tíz rádiót kapcsolt volna be a fejemben. Mindenki egyszerre beszél, minden gondolat túl hangos, minden halk zene szinte ordít a fejemben, és én nem tudom, hogyan halkítsam le őket. A legtöbben azt gondolják rólam, hogy „jól vagyok”. Mert mindig mosolygok, mert van baráti társaságom, mert jó jegyeim vannak. De azt senki nem tudja, hogy mennyit gondolkodom éjszakánként. Hogy néha annyira kimerít a saját agyam, hogy napközben csak gondolkodás nélkül működöm – mint egy robot.

Van, hogy túlgondolok mindent. Egy elcseszett mondatot napokig, de előfordul, hogy évekig forgatok a fejemben. Egy félreértett pillantás miatt képes vagyok szorongani egész nap. És hiába mondják, hogy „ne foglalkozz vele”, az agyam nem hagyja. Mintha nem lenne kikapcsoló gomb, és ezt tényleg nem tudom befolyásolni…

És tudod, mi a legrosszabb? Hogy erről nem beszél senki. Mert ha kimondod, hogy nem érzed jól magad, akkor vagy túldramatizálónak tűnsz, vagy azonnal tanácsokat kapsz: „Sportolj többet”, „Légy pozitív”, „Ne gondolj rá” – ám ez nem ennyire egyszerű. Mert ez nem csak egy rossz nap – ez egy állapot, amit nem lehet csak úgy elhessegetni.

Olyankor érzem magam a legmagányosabbnak, amikor emberek között vagyok. Mert beszélgetünk, nevetünk, de közben én belül mást érzek. Nem vagyok igazán ott. A fejem zajos, az arcomon mosoly, gondolatban viszont teljesen máshol vagyok, és csak akkor térek vissza a valóságba, ha kizökkentenek a gondolataimból.

A legkisebb dolgok is tudnak ilyenkor nyomni. Egy szó, egy üzenet, amit nem válaszolnak meg, egy rosszul sikerült felelet vagy egy butának tűnő mondat… Mintha minden egy újabb kis zaj lenne a fejemben, ami csak halmozódik, és nem talál kivezető útra.

De azt is megtanultam, hogy nem kell mindig erősnek lenni. Hogy nem gyengeség segítséget kérni, vagy csak azt mondani: „Ma nem vagyok a legjobban.” Lehet, hogy nem mindenki érti meg, de néha elég, ha valaki csak meghallgat, vagy átölel.

Mostanában elkezdtem leírni a gondolataimat. Nem nagy dolgokat – csak amit érzek. És ahogy papírra kerülnek, mintha halkulna egy kicsit a zaj. Nem szűnik meg teljesen, de elviselhetőbb lesz, érthetőbb. És lassan megtanulom elfogadni, hogy ez is én vagyok. Nem defektes. Csak ember.

Ha te is érzed, hogy túl sok minden zajlik benned, csak tudd: nem vagy egyedül. Lehet, hogy nem mindig hallanak meg – de attól még számítasz. Még akkor is, ha csendben vagy. És az talán segít, ha te is kiírod magadból. 😊

Kiemelt fotó: EKATERINA DMITRIEVA | Vecteezy

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály