Rossz-e az, ha néha elbukunk?

Egyetemistaként egy vizsgaidőszakot a hátam mögött tudva, és egy vizsgaidőszak kellős közepén állva ezt a kérdést jó néhányszor feltettem már magamnak. Igaz, hogy csak a fejemben és amolyan költői kérdésnek szántam, de elégszer eszembe jutott ahhoz, hogy kicsit jobban belegondoljak ennek az előnyeibe és hátrányaiba. Mert mint minden másnak, bizony ennek is vannak előnyei és hátrányai.

Rengeteg dologról lehetne beszélni a bukással kapcsolatban, hiszen az élet minden egyes területén képesek vagyunk elbukni. Mind emberek vagyunk, azonban most arra szeretnék kicsit jobban kitérni, hogy miért nem rossz néha vizsgaidőszak közepén elengedni egy tantárgyat.

Egyetemi éveink alatt néha mind hajlamosak vagyunk a dolgokat hatalmas nagy kudarcként megélni. Egy sikertelen vizsga, a sok „mi lenne, ha…?” és „mi lett volna, ha…?”, a belső pánik szinte képes azonnal eluralkodni rajtunk, különösen akkor, ha nem is érezzük még teljesen magunkénak az egyetemi életet.

Az elbukás tabu, mégis szükség van rá néha ahhoz, hogy fejlődhessünk. Tapasztalat alapján mondom, hogy mikor először megbuktam egy vizsgán, úgy éreztem, mintha az egész félévi teljesítményem is a kukában landolt volna. Aztán hirtelen minden negatív érzés tovaszállt belőlem és képes voltam belátni, hogy ez nem is annyira tragikus, mint amennyire elsőnek tűnt, sőt még lehet jobban is jártam vele.

De hogy miért?

Az egyetemi évek alatt gyakran akaratlanul is monoton módon pipáljuk ki egymás után a vizsgáinkat, hiszen mindenki nagyon hamar túl akar esni a dolgok nehezén és nem sokat agyalni azon, hogy talán jobban is teljesíthetett volna. Ilyenkor robotként vészeljük át a napokat, tesszük a kötelezőt, és nem is gondolunk bele igazán, hogy ez mennyire nagy visszalépést jelent a fejlődésünkben. Mert év közben talán még érdeklődni is képesek vagyunk a legtöbb dolog iránt, viszont a vizsgaidőszakban mázsás súly nehezedik a vállunkra, és egyszerűen nem akarunk semmivel törődni, csak a túléléssel.

Sokan úgy jövünk egyetemre, hogy középiskolában a megszokott „jó tanuló”-kategóriába soroltak minket. Jómagam is ilyen voltam. Azt gondoltam, hogy enyém a világ, mert ahogy jól teljesítettem a gimnáziumban, úgy jól fogok teljesíteni egyetemi környezetben is. Aztán nyilvánvalóan rettentő nagy pofára esés lett a vége, mert valahogy más mindig jobb volt nálam. Sosem lehettem én a legjobb semmiben. Ez mégis megtanított engem arra, hogy képes legyek reális célokat kitűzni magam elé, megtanított arra, hogy ne másoknál akarjak jobb lenni, hanem saját magamat akarjam túlszárnyalni. Aztán idővel már nem az volt a fontos, hogy milyen eredményeket értem el másokhoz képest, hanem az, hogy nap végén, mikor a gondolataim elkalandoztak, nem az volt bennem, hogy ma sem voltam jobb senkinél, hanem az, hogy ma is sikerült tegyek azért, hogy jobb lehessek saját magamnál.

Mert adnunk kell magunknak időt a fejlődésre!

Kiemelt fotó: iStock

Beiland Patrícia,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
I. év