régen

Már nem úgy van, mint régen

Nehéz megfogalmazni, milyen az, amikor valami, ami sokáig biztonságot adott, egyszer csak eltűnik. Nem egyik pillanatról a másikra, hanem szinte észrevétlenül. Először csak kevesebb üzenet, aztán kevesebb mosoly, majd a csönd lesz a legsokatmondóbb.

Nem beszélünk róla gyakran, pedig sokan átéltük már azt az érzést, amikor próbálod megérteni, mi romlott el, de csak köröket írsz le magadban. Amikor visszaolvasod a régi beszélgetéseket, hátha ott a válasz. És közben csak azt érzed, hogy valami benned is megváltozott. Mintha már nem lenne hangod, csak gondolataid, amiket sosem mondtál ki időben.

Van az a pont, amikor már nem tudod, hogy azért harcolsz valakiért, mert szereted, vagy csak a megszokásért. De nem tudod elengedni. Próbálsz még írni, próbálod megfogni az utolsó pillanatot, mielőtt végleg eltűnne. És közben csendben reméled, hogy a másik is érzi. Hogy talán neki is hiányzol, csak épp jól titkolja.

Nem mindig a nagy veszekedések után lesz vége. Néha a szeretet is elfárad. És te ott maradsz, a sok kimondatlan szóval, a miértekkel, meg azzal a furcsa érzéssel, hogy még lett volna mit mondani. Hogy talán, ha egy kicsit másképp csinálod… de ezt már nem tudod meg nem történtté tenni.

A fájdalom nem mindig hangos. Sokszor csak ott ül veled egyedül, amikor mindenki más már hazament. Egy dalban, egy ismerős helyen, vagy abban, ahogyan valaki más nevet – úgy, ahogyan ő is nevetett.

Nem tudom, meddig tart ez az egész. De talán nem is az a fontos, hogy mikor múlik el, hanem hogy közben megtanulj valamit magadról. Hogy elbírsz vele. Hogy volt erőd szeretni. És ha most fáj is, azt jelenti, hogy valódi volt.

És igen, vannak napok, amikor már könnyebb. Amikor a hiány nem nyom annyira, csak valahol csendben ott marad, mint egy háttérzaj, amit már megszoktál. De aztán jön egy pillanat – egy illat, egy mondat, egy évforduló, amit csak te tartasz számon –, és hirtelen újra ott vagy, ahol elkezdődött az egész. Mert nem lehet csak úgy kiradírozni, amit együtt átéltetek.

Sokan azt mondják, az idő majd megold mindent. Lehet, hogy igazuk van. De az idő önmagában kevés. Kellenek hozzá azok a nehéz esték, amikor végre szembe mersz nézni azzal, amit elveszítettél. Amikor már nem keresed mindenben a jeleket, csak elfogadod, hogy most ez van. És még így is értékes volt.

Mert minden kapcsolat, ami igaz volt, nyomot hagy. Akkor is, ha nem tart örökké. És bár most talán még fáj, egyszer majd hálás leszel érte. Nem azért, mert nehéz volt – hanem mert megtanított, hogyan szeretsz. És az már a tiéd marad, örökre.

Kiemelt fotó: Pinterest

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály