A családi elvárások súlya

Néha nem is a világ nehézségei nyomnak legjobban, hanem az, amit otthon érzünk: hogy elvárnak tőlünk valamit, aminek talán mi sem tudunk megfelelni – vagy nem is akarunk. És nem arról van szó, hogy a szüleink rosszat akarnának. Sőt, általában csak jót szeretnének nekünk: biztonságot, sikert, egy „jó életet”. Csak azt sokszor épp máshogy képzelik el, mint mi.

Én például mindig is szerettem sütkérezni. Kreatív vagyok, szeretek gondolkodni, új dolgokat kitalálni. De otthon ez nem igazán számított „valódi jövőnek”. Inkább hallottam olyanokat, hogy „ tanulj valami komolyabbat”, „tortasütésből nem lehet megélni”, „mi csak jót akarunk neked”. És persze, értettem őket. De ettől még nem éreztem kevésbé azt a belső feszültséget:

Vajon én csak akkor vagyok jó gyerek, ha eleget teszek a szüleim elvárásainak?

Szerintem sokan vagyunk így. Vannak, akiktől azt várják, hogy orvosok legyenek, ügyvédek, közgazdászok, mérnökök… Másoknak már ki van jelölve az út: „Apád is ezt csinálta, te is ezt fogod.” És akkor ott vagyunk mi, fiatalok, tele kérdésekkel, kételyekkel, de főleg: más vágyakkal. És egy ponton elkezdünk félni. Félni attól, hogy ha más utat választunk, akkor csalódást okozunk. Hogy nem leszünk elég „jók”. És attól, hogy ha nem az általuk kijelölt ösvényen haladunk, talán tényleg nem lesz belőlünk semmi.

A legrosszabb érzés az, amikor nemcsak a saját bizonytalanságunkkal kell küzdenünk, hanem mások elvárásaival is. Mintha nem lenne elég nehéz kitalálni, hogy kik vagyunk – még azzal is meg kell birkóznunk, hogy kik kellene legyünk. És közben egyre nehezebb őszintének lenni. Egyre inkább azt mondjuk, amit hallani akarnak. Egyre jobban eltávolodunk önmagunktól.

Pedig azt gondolom, a valódi szeretet nem arról szól, hogy valakiből azt faragjuk, amit mi elképzeltünk – hanem arról, hogy elfogadjuk azt, aki lenni szeretne. És ez oda-vissza működik. Nekünk is el kell fogadnunk, hogy a szüleink a saját félelmeikből indulnak ki. Hogy nem rossz szándék vezérli őket, csak aggódnak. Mert szeretnek, féltenek.

De a szeretet nem egyenlő az irányítással. És bátornak lenni néha azt jelenti, hogy kiállunk magunkért – nem haragból, nem dacból, hanem mert élni akarunk, nem túlélni. Mert ha elnyomjuk, akik vagyunk, előbb-utóbb üresek leszünk belül, mindegy, hogy sikerekkel, vagy sikerek nélkül.

Szóval, ha most épp úgy érzed, hogy két világ között vagy – a saját álmaid és a családi elvárások között –, csak tudd: nem vagy egyedül. És nem vagy önző, ha mást akarsz. Ez nem tiszteletlenség, hanem önazonosság.

Ha valaha pedig azt kérdeznéd magadtól, „Csalódást okozok-e, ha a saját utamat járom?” – tudd, hogy az igazi csalódás az lenne, ha lemondanál önmagadról! <3

Kiemelt fotó forrása: Luo Jie | https://www.chinadaily.com.cn/opinion/2011-05/30/content_12601014.htm

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály