Miért mondunk igazat olyan ritkán?

Van egy fura érzésem, amit egyre gyakrabban tapasztalok, főleg amikor társaságban vagyok. Mintha senki sem lenne igazán önmaga. Mintha mindenki egy picit „hazudna magának” – másként viselkedne, pózolna, túltenné magát a saját érzésein, csak hogy megfeleljen annak a képnek, amit mások elvárnak tőle.

És az a baj, hogy mi is ezt tanultuk meg. Hogy akkor vagy elfogadott, ha jól nézel ki, ha mindig vicces vagy, ha nem vagy „túl érzékeny”, és ha nem mutatod ki, amikor bajban vagy. Mert másképp azt hiszik, veled „valami nincs rendben”. Szóval inkább eljátszunk valaki mást, akinek nincsenek gondjai. Aki magabiztos, kiegyensúlyozott, menő. És közben lehet, hogy belül épp széthullunk.

Az iskolában is ez megy. Az emberek nem kérdezik meg őszintén, hogy vagy – csak azt, hogy „megírtad a házit?”. Barátságok is sokszor a felszínen maradnak. Nem beszélünk arról, ami igazán fáj, mert attól félünk, hogy gyengének tűnünk. Vagy hogy elítélnek, csúnyán néznek ránk, vagy ami még rosszabb: elfordulnak tőlünk.

A közösségi médiában ez mindig, elkerülhetetlenül igaz. Ott aztán végképp nem lehetünk „valódiak”. Mert a valódiság sokszor nem szép, nem letisztult, nem szűrhető és néha még pattanásos is. A valódiság néha zavaros, fájdalmas. És ez nem fér bele a tökéletes feed-be. Ezért mindenki játszik. Játszunk boldogságot, stabilitást, népszerűséget – miközben lehet, hogy legbelül baromi egyedül vagyunk. De ez nem csak a tiktok és insta hibája. Mert az emberek gyakran elfelejtik, milyen empatikusnak lenni. És mikor egy kimerítő nap után leülnek kikapcsolódni, az olyan videókat, hogy „beszéljünk őszintén az érzéseinkről” legtöbbször továbbtekerik, nem érdekli őket.

De mi lenne, ha egyszer őszinték lennénk? Ha kimondanánk: „Figyelj, ma ramatyul érzem magam.” Vagy: „Nem akarok mindig megfelelni.”, esetleg: „Lehetek úgy is szerethető, hogy nem vagyok tökéletes.”. Mi lenne, ha ezt nem gyengeségnek látnák, hanem bátorságnak?

Mert az őszinteség nem gyengeség.

Az őszinteség az egyik legnagyobb erő. Felvállalni önmagunkat, a hibáinkkal, félelmeinkkel, érzéseinkkel, furcsaságainkkal együtt – az a legnagyobb szabadság.

És az őszinte kapcsolatok azok, amik valóban gyógyítanak.

Lehet, hogy az elején kevesebben maradnak körülötted, ha valódi vagy. De azok, akik igen – na, ők lesznek az igaziak. Azok, akik nem csak a szerepedet szeretik, hanem téged is. Akik nem csak akkor kíváncsiak rád, amikor jó kedved van, hanem akkor is, amikor nem találod magad. És ez mindennél többet ér.

Szóval legközelebb, amikor úgy érzed, el kell játszanod valakit, csak hogy elfogadjanak, állj meg egy pillanatra. Gondold végig: tényleg ezt akarod? Vagy inkább végre önmagad lennél?

Mert lehet, hogy pont akkor fog valaki igazán megérteni, amikor végre megmutatod önmagad.

Kiemelt fotó: LinkedIn

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály