Mindennek a kommunikáció a kulcsa

Annyiszor halljuk: mindennek a kommunikáció a kulcsa. Kapcsolatokban, munkában, családban, barátságban. Minden félreértés, minden csend mögött ott van valami, amit nem mondtak ki, vagy amit nem úgy mondtak ki, ahogy kellett volna. És mégis, van valami végtelenül fárasztó abban, amikor újra és újra nekünk kell szavakba önteni azt is, amit már százszor elmondtunk. Amikor ott áll valaki velünk szemben, és vár – némán, mozdulatlanul –, hogy mi beszéljünk. Hogy majd mi hozzuk rendbe, nevezzük meg, értelmezzük, oldjuk fel. Csak mert mi „jobban beszélünk”. Mert „mi értjük az érzéseinket”.

De a kommunikáció nem egyoldalú gesztus. Nem arról szól, hogy az egyik fél mindig szavakba önti a világot, a másik pedig csendben figyel – vagy épp passzívan elvárja, hogy helyette is kimondják azt, amit ő sem tud… vagy nem mer. But don’t you stand in front of me and wait for me to talk. – Ne állj elém, és ne várd el, hogy helyetted is kimondjam, ami benned van. Hogy megint én legyek az, aki feltár, aki kérdez, aki bocsánatot kér, aki megmagyaráz.

Nem lehet mindig nekem kezdeni, nekem oldani, nekem kibogozni, amit ketten gubancoltunk össze.

Az igazi kommunikáció nem abból áll, hogy mindig a hangosabb győz, vagy hogy az „ügyesebben fogalmazó” irányít. Hanem abból, hogy két ember – bármilyen nehéz is – hajlandó önmagát megmutatni. Akkor is, ha remeg a hangja. Akkor is, ha nem biztos benne, mit akar mondani. Még akkor is, ha nem szép, amit ki kell mondani. A valódi beszélgetés ott kezdődik, ahol már nem a tökéletességre törekszünk, hanem az őszinteségre. És ehhez bátorság kell. Nem kevesebb, mint amennyi ahhoz kellett, hogy valaki elinduljon egy kapcsolatban, egy barátságban, egy döntésben.

A csend ugyanis nem mindig béke – néha csak félelem.

Nem cipelhetsz egy kapcsolatot egymagad. Nem lehet örökké tolmácsolni a másik érzéseit, miközben a sajátjaid elhalkulnak. Nem lehet folyton remélni, hogy majd egyszer megszólal, és végre te is leteheted a szavak terhét. Nem az a kommunikáció, ha mindig te vagy a hídkötő. És nem az az egyensúly, ha mindig neked kell megérteni – és érthetővé tenni.

Mert az, hogy valaki nem beszél, nem mindig azt jelenti, hogy nincs mit mondania. Sokszor csak azt, hogy megszokta: más úgyis elmondja helyette. És ahogy telik az idő, ez az egyensúlytalanság nem oldódik – csak elmélyül. Te egyre többet beszélsz, egyre mélyebben, egyre tisztábban… ő pedig egyre jobban hátradől.

De meddig lehet így folytatni? Meddig lehet úgy „kulcs a kommunikáció”, ha az ajtót mindig csak te próbálod kinyitni?

Egyszer eljön a pont, amikor már nem akarsz többet beszélni. Nem azért, mert ne tudnád megtenni. Hanem mert már nincs kihez. A falon túl nem válasz van, csak visszaverődés. Saját hangod visszhangja, amitől csak még magányosabb leszel. És akkor megérted: a kommunikáció nemcsak kulcs, hanem tükör is. Megmutatja, mi van közöttetek – vagy épp mi nincs. És nem az a tragédia, ha néha nem értjük egymást, hanem az, ha csak egyikünk próbál megérteni.

Mert mindennek tényleg a kommunikáció a kulcsa. De csak akkor, ha mindkét kéz jó időben nyúl utána.

Kiemelt fotó forrása: Shutterstock

Csillag Viktória,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar-Angol nyelv és irodalom szak,
II. év