„Már megint Krasznabéltek? Van még mit írni róla?”

„Már megint Krasznabéltek?” – hangzik el gyakran a kérdés, ha valaki megtudja, hogy már a sokadik munkámat írom erről az apró szatmári faluról. És valóban, miért éppen ez a hely? Mit lehet még elmondani egy ilyen kis településről? Az igazság az, hogy számomra Krasznabéltek nem csak egy pont a térképen. Ez a hely gyökereket, történeteket, embereket, érzéseket és emlékeket jelent. Ezekből mindig van mit mesélni.

Talán minden akkor kezdődött, amikor évekkel ezelőtt egy beszélgetésbe merültem a nagyapámmal. Ő volt az, akihez mindig fordulhattam – akár panasszal, akár kérdéssel. Ha például a fiúkra panaszkodtam, mondván: „Tata, egy normális sincs köztük!”, nevetve válaszolta: „Tudod, mit kell csinálni az olyanokkal, nem?” – és már mutatta is a jól ismert rúgó mozdulatot, mintha csak móresre akarná tanítani a szóban forgó illetőt. Mindig tudta, hogyan lehet egy-egy nehéz pillanatot egyetlen mondattal feloldani.

2022-ben, amikor már nem volt köztünk, egyetemi feladatként azt kaptuk, hogy írjunk egy számunkra fontos, érdekes településről, annak hagyományairól. Ekkor döntöttem el, hogy arról a helyről írok, ahol a nagyszüleim évtizedeket töltöttek: Krasznabéltekről. Nagymamámat kezdtem kérdezgetni, aki mindig is szorosan kötődött a faluhoz. Először nem igazán értette, mire akarok kilyukadni. „A faluról írsz? Hát mit mondjak én arról?” – kérdezte kissé értetlenül. De amikor látta, hogy komolyan gondolom, türelmesen mesélni kezdett. Volt, hogy ugyanazt a kérdést többször is feltettem, de ő sosem fáradt bele. Újra és újra elmondta a Kirbáj történetét, a svábok betelepítését, a régi ünnepeket, azokat a hagyományokat, amelyek egykor természetes részei voltak a mindennapoknak.

Így született meg az első írás a krasznabélteki sváb hagyományokról. Akkor értettem meg igazán, hogy ez több mint egy egyetemi feladat – ez egyfajta párbeszéd volt. Köztem és a múltam között. Köztem és a családom története között. Nem sokkal később egy újabb lehetőség adódott: helyi, szóban élő, de hivatalosan nem dokumentált helyneveket gyűjthettem, rendszerezhettem és elemezhettem. Ez a munka már sokkal mélyebb figyelmet igényelt. Meg kellett tanulnom értelmezni a legapróbb nyelvi árnyalatokat is. Olyan helynevek kerültek elő, amelyeket csak a helyiek ismernek, és amelyekhez gyakran személyes vagy épp humoros történetek kapcsolódnak. A „Kenderes”, a „Kávé” – ezek nem csupán térképen jelölt pontokká váltak, hanem múltbéli kapcsolódások lenyomatai is.

Ahogy telt az idő, egyre többre lettem figyelmes. Rájöttem, hogy egy-egy szó mögött családi történetek húzódnak meg. Hogy egy rég elfeledettnek hitt kifejezés új életre kelhet, ha valaki kimondja egy konyhaasztal mellett.

Megértettem, hogy a nyelv nem csupán kommunikációs eszköz – hanem identitás. Egy közösség lelke.

És mindeközben minden nap hiányzik az az önfeledt nevetés. Azé az emberé, aki a legjobb tanácsokat adta a fiúkkal kapcsolatban. Aki úgy nevetett, mintha az ég is vele nevetne, azonban az ő hiánya egy új irányt jelölt ki számomra.

Így hát, amikor valaki megkérdezi: „Van még mit írni Krasznabéltekről?”, mosolygok, mert tudom, hogy igen. Mindig van újabb történet, újabb részlet, újabb réteg. Ezek az írások, kutatások már rég túlnőttek egy egyszerű dolgozaton. Ez párbeszéddé vált – a múlttal, a közösséggel, a családommal, de legfőképp önmagammal.

Krasznabéltek számomra nem csak egy kutatási helyszín. Ez az a pont, ahonnan elindultam, amelyhez mindig vissza tudok térni. És ha egyszer majd más is olvassa ezeket a sorokat, talán ő is meglát benne valamit a saját történeteiből. Mert minden falu, minden család, minden ember őriz magában valamit, amit érdemes elmesélni.

Kiemelt fotó: Krasznabéltek táj, mely láttán minden probléma feledésbe merül

Lipták Vivien-Gabriella,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
III. év