Geréd Zsófia: Tükörkép – 2. rész

Mondanám, hogy ezek után már meg sem lepett, amit ott láttam, de hazudnék. Ugyanis amikor megláttam, hogy a kishúgom helyén egy, őt ábrázoló fabábú feküdt, a vér is megfagyott bennem. Lassan kinyitotta a szemét – nem egy fa vagy üveggolyó nézett rám, hanem egy igazi ember szeme. Hallottam, ahogy a faragott végtagok egymásnak ütődnek, miközben kiszállt az ágyból, és kitárt karokkal elindult felém, mintha csak egy nővéri ölelésre vágyna. Azonnal sarkon fordultam, és rángatni kezdtem az ajtót. Amikor az nem nyílt, az első gondolatom az volt, hogy az anyám ábrázatát öltött nő zárt össze ezzel a horrorfilmes kellékeket is megszégyenítő játékkal. Csak pillanatokkal később jöttem rá, hogy én magam fordítottam el a kulcsot a zárban – amit most kapkodásomban alig találtam meg.

A legutolsó pillanatban vágódott ki az ajtó, én pedig lélekszakadva rohanni kezdtem a lépcső irányába. Szemem előtt már ott lebegett a szabadság ábrándos illúziója. A legfelső lépcsőfoknál azonban darabjaira hullott az utolsó reménysugár is, amikor valaki – vagy sokkal inkább valami – megragadta a bokámat. Még épp egy apró, ám annál kétségbeesettebb sikoltásra futotta, mielőtt menthetetlenül legurultam a lépcsőn.

Hogy mi történt, amikor az aljára értem, arra nem emlékszem… A fejem lüktetett, mintha kalapálnának benne, a bal lábam nem mozdult. Percekbe telt, mire nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam. A bejárati ajtó csak néhány lépésre volt tőlem, most mégis olyan érzés volt, mintha egy óceán választana el tőle. Mégis… meg kell próbálnom. Kúszva tettem meg az utat, minden egyes mozdulattal egyre jobban lüktetett a fejem. Még egy kicsi, és már kint is vagyok – csak tovább kell mennem. Belekapaszkodtam mindenbe, ami a kezem ügyébe került. A kilincsbe markolva nehezen felálltam, lenyomtam… de az ajtó nem nyílt ki. Még csak meg sem moccant. Kétségbeesetten dörömböltem, kiabáltam, könyörögtem, hogy engedjen ki. De nem esett meg rajtam a szíve. Reménykedtem, hogy valaki meghall. Ám segítség nem érkezett. Hogy is érkezhetett volna, mikor már évek óta nem járt erre senki?

A lábam megadta magát. Zokogva rogytam a földre. Egyetlen karnyújtás választott el a szabadságtól – csak meg kellett volna ragadnom. Mégsem voltam képes elérni. Itt a vége. A ház engem is felemészt, akár a húgomat, az anyámat, és még ki tudja, hány szerencsétlent az évszázadok során. Kifogytam az ötletekből. A menekülés volt az egyetlen reményem, és most az is elszállt. A csapda bezárult. Én pedig bent rekedtem, akár az egér az egérfogóban. Sosem szabadott volna visszajönnöm.

Ahogy elmerültem a teljes önsajnálat feneketlen vermében, felkészülve arra, hogy itt ér véget az életem, egy pár elegáns cipő rángatott ki a gondolataimból. Könnyes szemmel néztem fel gazdájukra: a nőre, aki anyám édes emlékeket idéző arcát öltötte magára. Most bosszús arccal nézett le rám, ahogy ott kuporogtam meggyötörve, a bejárati ajtónak dőlve. Lehajolt, és heves tiltakozásom ellenére az ölébe kapott. Visszavitt a szobámba, ahol gondolkodás nélkül ágyba dugott – olyan rutinosan, mintha minden este ugyanez a procedúra zajlana le.

Ismét szerettem volna tiltakozni vagy menekülni – hátha most sikerülne kijutni –, de már nem maradt erőm hozzá. Ha teljesen őszinte akarok lenni, az igazság az, hogy az ágy kezdett egyre csábítóbbnak tűnni, én pedig egyre fáradtabbnak éreztem magam. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre nehezebben bírok ébren maradni, mintha a homokember szórta volna szememre az álmot. Mit sem törődtem már a házzal, az anyámmal, a bábuval – még a dörömböléssel sem, amely egyre hangosabb lett a tükörben…

Dirk Ercken, Bedroom Chair

Geréd Zsófia,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
I. év