Messze az otthontól – Kendi Dominik versei

Ígéret a sír szélén

A sötétség könnyű kis kezeivel fojtogat,
Szólj, szívem, egy szót, hadd halljam hangodat.
Hisz sötét árnyak már a temetésem óráját várják,
Szellemek dalolják már szomorú létemnek áriáját.

Túlvilági teremtmények várják, hogy mélyre süllyedjek,
Oly mélyre, hogy testem egészében a föld alá kerüljek.
Hogy a virágok illatát már csak alulról szagolhassam,
Lelkemnek őrzöttjét ott már nehogy csókolgassam.

Érzem, ahogy a sötétség szívja a lelkemet lassan,
Egyszer élt fiatal emlékharangja halkan harsan.
De mégsem szeretnék menni, mégsem – meggondoltam magam,
Nem hagyhatom itt őt, hisz már odaadtam neki szavam.

A hiány ölelése

„Rossz ötlet, de megtenném újra”,
Szívemen súlyt halmozok súlyra.
Hisz kötelet akasztottam magamra,
Amely már rácsavarodott nyakamra.

Levegő után kapkod fáradt tüdőm,
Szívem dobban, s a kötél csak szorul a bőrön.
Idő, míg rohamot kapott hiányod miatt,
S életet vesztve én éjfélkor esek hanyatt.

A rózsám nem távozott örökre, nem,
Viszont nem lát téged a mai nap szem sem.
Az órák, napok, akár egy élet, nyúlnak,
Jövőmnek szellemei döntéseimbe fúrnak.

A letargia bérgyilkosa

Írnék én milliónyi tépett érzelmes lapot,
Rózsának tüskés szavát, mit elhallgatok.
Elnyúlt szavaim drámai dallama,
Elnyúlt lelkemnek éles, szívszorító ballada.

Egyszer a tollat leteszem, mit talán soha
Fel nem veszek már, hisz a toll már mostoha.
És a sötét folyadék, mibe nem mártom tollam,
Tollam már nem ereszt, nincs, hogy kibogozzam.

S más próbálja, egyetlen tövistelen rózsám
Zsebre tenni, mit fűztem én végtelen órán.
Más fürdik a nevetésben, másra hull az öröm tengere,
És én lettem letargia megbízható bérgyilkos embere.

A bánat parasztja

Füstbe írom ablaktalan fájdalmam, mit a szél elvisz,
Majd valaki meghallja, koholmány, mit szívem elhisz.
Eliszom az ambivalens könnyeim, mik mossák bánatom.
Élő érzéseim, majd ajtóban állva, nektek, mint önző, átadom.

Vér-tintát használok, bőrömbe írom nektek burleszk tényeim,
Hadd essek le, s lássátok mind cseresznyeszínű térdeim.
Lássátok, hogy amint a nevetésből sírni fogtok ti mind,
Szorgalmas búnak parasztja, ki rátok minden rosszat hint.

Az enyém, s el nem veszik

Szívből szóló vörös bársonyba bélelt hangszálak
Kiszakított darabjait tartom pokoli rab hangjának.
Hangjaival felzavarták Hádész szívében a tengert,
Porig éget, és vörös tengerig öl útonálló embert.

„Ami az enyém, az az enyém, és más el nem veszi” –
Mondta, hogy a világ összes rosszát majd megteszi.
Majd Hádész haragját magára hívja halandó,
Ha ő támad, rongy teste eltűnik, már nem maradandó.

Kendi Dominik-János,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály