A bűvös 18

„Sokan úgy tartják,
Hogy eljött a vég,
De ők nem is tudják, hogy az élet
Miket tartogat még.
Ezer ajtó nyílik,
Csak egy kopogás:
A jövő előttünk áll,
S nem más, mint egy rövid utazás.
A bőrönd a kezünkben,
Indul a kaland.
Az álmok tengerén
A felnőttkor szalad.”

Ezekkel a rövid sorokkal szeretném bevezetni az olvasókat a mai cikkembe. Tudnotok kell azonban, hogy ehhez hasonló munkával az ember élete során talán csak egyszer állhat elő. Ezt azért is emelem ki, mert sokan úgy tartják, hogy a születésnapok önmagukban nem változtatnak meg minket, és nem ezek tesznek különlegessé bennünket. Ez részben igaz is — nem az fogja gyökeresen megváltoztatni az életünket, hogy egyik nap még 17, másnap pedig már 18 évesek vagyunk. Sokkal inkább az a fontos, hogyan állunk hozzá ehhez a változáshoz.

Talán éppen ez a legérdekesebb része a felnőtté válásnak: attól függetlenül, hogy készen állunk-e rá, ugyanúgy elérkezik az életünkbe – és ahogy az én esetemben is történt, sokszor csak egyik pillanatról a másikra. Persze ezzel kapcsolatban leginkább a szüleimet, vagy azokat a családtagjaimat kellene megkérdezni, akik végignézték ezt a 18 évnyi utazást – hiszen ők tudnának igazán mesélni annak gyorsaságáról. Ha viszont nekem kell erről nyilatkoznom – márpedig most nekem kell –, azt mondanám, roppant gyorsan eltelt. És igazából ez az egyetlen, amit tömören ki tudok emelni.

Egyes momentumokra még mindig olyan tisztán emlékszem, mintha tegnap történtek volna. Mégis van egy hang a fejemben, amely ordítja: ezek az emlékek már 6, 8, 10, sőt, 12 éves foszlányok. És az igazság az, hogy némelyikük talán már csak a képzeletem szülötte.

Ott van például az az emlék, amikor 7-8 évesen a házunk falánál sírtam, amiért nem az új kabátomba öltözhettem, és úgy mehettem át a szomszédba játszani. Vagy az, amikor a szomszéd néninél takarítottam, és találtam egy szép kerámia kancsót, amit nekem adott — majd nem sokkal később meghalt. Ezeket követik az elsős biciklis eséseim, vagy a tornaórás bukfencek, amelyek tökéletessége ugyan hazugság volt, de valamiért mégis büszke voltam rájuk.

Jelen vannak bennem az iskolai könnycseppek, a baráti nevetések, a régi homokvárak és azok az életre szóló képek, amelyek mérhetetlenül kedves emlékeket idéznek fel bennem — valószínűleg egész életem végéig. A fejemben játszó gondolatok között ott van az első foghúzás, az első sminkelés, és az első, szüleimtől távol töltött éjszaka is. Érdekes, mert amikor ezek az események történtek, valamiért azt hittem, sosem múlnak el — hiszen volt köztük jó, de akadt borzalmas is.

Végiggondolva minden eszembe jutó történést, egy-két könnycsepp fut le a szemem alatt, és csak bámulok ki a fejemből. Elgondolkodom rajta, vajon mindenki így érez-e – pont így, mint én?

Természetesen tudom, hogy nem mindenki olyan érzelmes típus, mint én – mondanom sem kell, szerencsére –, de azért nagyon kíváncsivá tesz, hogy mások mit éreznek akkor, amikor éjfélt üt az óra azon a bizonyos 18. évfordulón.

Az a rengeteg érzés, ami bennem kavarog, olyan nagyon szeretne kitörni, de most már nem engedhetem meg magamnak, hisz ezentúl hivatalosan is érvénybe lép az a törvény, hogy a saját tetteimért én felelek. Ez pedig duplán érdekes, mert vannak pillanatok, amikor abban sem vagyok biztos, nem lenne-e egyszerűbb odahívni anyukámat, hogy ő kösse be a cipőfűzőm. Na jó… nyilván viccelek.

Habár, ha egy kicsit is őszinte akarok lenni, néha tényleg abszolút nem érzem magam készen – sem arra, hogy felnőjek, sem pedig arra, hogy elfogadjam: lesznek olyan napok, sőt, előttem áll egy egész élet, amikor nemhogy nem fognak rajtam segíteni, de sokkal inkább nekem kell majd másokon segítenem. És ez – teljesen természetesen – megijeszt.

Bár, igazság szerint ezzel a változással kapcsolatban túl sok minden ijeszt meg… néha pozitív, néha pedig negatív szempontból tekintve.

Épp ezért is gondoltam úgy, a sok-sok leírást követően, hogy megosztok egy-egy előnyt és hátrányt is, amelyek bekövetkeztek az életemben azóta, hogy betöltöttem a 18. életévemet. Meglepő módon mindössze egy hét telt el a születésnapom óta, mégis egyformán érzem magamon a terhet és a megkönnyebbülést is.

Előny

Az első, illetve jelenleg az egyetlen előny, amit az jelentett, hogy betöltöttem a 18. életévemet, tulajdonképpen minden szempontból a személyi igazolványomhoz kötődik. Ezáltal ugyanis elég sok mindent megtehetek. Nem, most nem a káros szerek vagy alkoholok megvásárlására gondolok, hanem sokkal inkább arra, hogy képes vagyok egyes hivatalos ügyeket önállóan elintézni, anélkül, hogy a szüleimre kellene várnom. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy innentől nincs szükségem a szüleimre vagy a támogatásukra – de bizonyos helyzetekben jól tud jönni, hogy el tudok intézni dolgokat egyedül is, amivel időt és ideget spórolhatok meg magamnak.

További előny, hogy iskolai időben, tehát 8 és 3 óra között is elhagyhatom az iskola területét, ami különösen hasznos lehet például betegség, rosszullét vagy hivatalos ügyek esetén – ilyenkor sem kell senkire várnom. Külön szeretném kiemelni, hogy egyik lehetőséggel sem szeretnék visszaélni, és semmiképp sem kívánom ezeket illegális vagy nem példamutató helyzetekre felhasználni.

Hátrány

Már a születésnapomat követő első napon megjelent az életemben a felelősségvállalás egy erősebb, magasabb szintje, amelyet – többek között – a romániai választások hoztak be az életembe. Félreértés ne essék, nagyon örülök annak, hogy élhetek egyes jogaimmal, azonban – mint ahogyan már korábban is említettem – kissé megrémít ez az új helyzet, hiszen rá kell döbbennem, hogy sok minden, talán túl sok minden került a kezembe, és múlik rajtam. Természetesen nem minden héten fogok szembetalálkozni egy-egy választással, amely komoly súlyt hordoz, de éppen az előbb felsorolt előnyömet részben megcáfolva realizáltam: mostantól kezdve bizony mindent saját magamnak kell elintéznem. Beiratkozások, döntések, büntetések és ezek különböző formái – ezek már nem a szüleimet keresik majd, hanem az én ajtómon fognak kopogtatni, és nem vagyok biztos abban, hogy minden helyzetben képes leszek felelősségteljes felnőtt nőként viselkedni.

Végezetül pedig a boldog és a szomorú könnyek egyszerre folynak végig az arcomon – elsősorban azért, mert elértem ezt a gyönyörű kort, méghozzá nem is akárhogyan. Másodsorban pedig azért, mert néha úgy érzem: ennél szebb talán már sosem lesz az életem.

Nyilvánvalóan majd örömömet lelem a szakmámban, a saját családomban, és talán egyszer az unokáimban is – de jelenleg a számomra legértékesebb boldogságot egyértelműen az emlékeim jelentik, amelyek minden pillanatban visszaadnak egy-egy mozzanatot a gyermekkoromból.

Kiemelt fotó forrása: https://loeildelaphotographie.com/en/passage-between-childhood-and-adulthood/

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály