A Te szavazatod is számít!

Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?…
(Márai Sándor: MENNYBŐL AZ ANGYAL)

Magyar óvodába jártam, ott tanultam meg az első dalokat, mondókákat. Magyar tannyelvű iskolában nőttem fel, ahol megtanultam olvasni, számolni, gondolkodni – magyarul. Ma is magyar egyetem hallgatója vagyok, és holnap, ha sikerül, magyar nyelvet és irodalmat szeretnék tanítani – magyar gyerekeknek, magyarul. Egész életemet ebben a nyelvben éltem: magyarul szurkoltam a focicsapatoknak, magyarul imádkoztam a templomban, magyarul ünnepeltem, szeretteimhez magyarul szóltam, és magyarul írom le a gondolataimat is. Ez az a nyelv, amelyben élek, érzek, gondolkodom. Vajon, meddig lesz még lehetőségem erre?

Számomra mindig is természetes volt, hogy bárhol, bármikor megszólalhatok magyarul. Ez nem valami tudatos döntés volt, hanem az életem része – mint a levegő. Kisgyerekként, amikor biciklire pattantam, teli torokból énekeltem a Tavaszi szél vizet árasztot vagy a Boci, boci tarkát. Nem csak magamnak – azt akartam, hogy mindenki hallja a hangomat. Hogy tudják: itt vagyok, magyar vagyok, és büszkén élem meg a nyelvemet, a kultúrámat.

Ma is ezt akarom. Azt akarom, hogy halljátok a hangom. Hogy meghalljátok bennem a sok fiatal hangját, akik lehet, hogy most még csendben vannak, vagy épp nem érzik elég fontosnak ezt a pillanatot. De higgyétek el: számít, amit tesztek.

Olyan érzésem van, mintha a történelem újraírná önmagát. Nem éltem még akkor, de amit ma érzek, kísértetiesen emlékeztet arra a hangulatra, amit az 1989-es forradalom előtti időkben élhettek át sokan. Valami vibrál a levegőben – valami közös. Mintha újra közeledne egy pillanat, amikor nem a különbségek számítanak, hanem az, hogy mindannyian ugyanazt akarjuk: méltóságot, szót, jövőt, helyet magunknak ebben az országban. Ahogy akkoriban is egy cél vezette az embereket, ma is egy közös érzés kezd kibontakozni – a felelősség érzése. Hogy nem mindegy, merre megyünk tovább. Hogy rajtunk múlik. Hogy újra ki kell állnunk egymásért, a közösségeinkért, a nyelvünkért, az otthonosságért. Ez a felismerés ott motoszkál a háttérben, egyre több ember arcán, szavaiban, cselekedeteiben. És ha elég bátrak vagyunk kimondani, ha nem félünk hallatni a hangunkat – akkor valóban történelmet írhatunk. Most. Együtt.

Lehet, hogy fiatalként távolinak tűnik a politika, és nem mindig világos, miért fontos egy szavazat. De épp mi, fiatalok formáljuk a jövőt. Ha most nem állunk ki magunkért, a nyelvünkért, a közösségeinkért, akkor mikor?

Ezért, kérlek benneteket: menjetek el szavazni. Ne más döntse el helyettünk, hogy meddig élhetünk szabadon magyar szóval, magyar énekkel, magyar jövővel!

Kiemelt fotó: University of California

Csillag Viktória,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar-Angol nyelv és irodalom szak,
II. év