A teknős és a villámgyík – tanmese a türelemről és a bölcsességről

Egyszer, egy messzi-messzi erdőben élt egy öreg teknős, akit mindenki csak Bölcsnek hívott. Lassan járt, keveset beszélt, de minden szavának súlya volt. Ugyanebben az erdőben lakott egy fiatal villámgyík is, aki mindig sietett, versenyt futott a széllel, és sosem figyelt senkire.

Egy napon óriási hír kelt szárnyra: az erdő legmagasabb hegyének tetején egy kívánságteljesítő virág nyílt. Aki elsőként eléri, kívánhat egyet. A villámgyík azonnal felpattant, és nevetve szaladt el:

– Soha nem fogsz odaérni, öreg teknős! – kiáltotta vissza.

A teknős csak bólintott, és lassan elindult. A gyík már rég elhagyta az első patakot, amikor a teknős még csak az erdő szélét érte el. A gyík könnyedén ugrott át sziklákat, árkokat, ám egyszer egy szakadékhoz ért, amit alábecsült – és lezuhant. Megsérült, nem tudott továbbmenni.

Napok teltek el. A teknős, kitartóan, lassan, de biztosan haladt előre. Amikor a hasadékhoz ért, meglátta a gyíkot, és megállt.

– Segíts rajtam, kérlek – könyörgött a gyík.

A teknős nem habozott: leeresztette hosszú nyakát, és segített a gyíknak kimászni. Együtt, lassan haladtak tovább, míg végül felértek a hegytetőre. Ott állt a kívánságvirág. A gyík szólni akart, de a teknős felemelte a páncélos fejét.

– Te értél ide előbb – mondta. – Tied a kívánság.

A gyík elgondolkodott, majd így szólt:

– Azt kívánom, hogy olyan türelmes és bölcs lehessek, mint te.

És attól a naptól fogva nem ő volt a leggyorsabb az erdőben – hanem a legokosabb.

Pontof Kristóf,
Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium