Kávéházi áradatról – Üveges István verse

Kávéházi áradatról

Mily fényes volt régen az embernek
Oly felséges, teljes hajnala,
Mikorta ül ő kávéházban,
Midőn versíró komponál,
Elfelejtett helyek, alakok,
S a meleg gőz pedig felszáll,
Ó, az édes kislányok, ármány!
S a többi pedig füstölgeti
A szivart, biza’, mondom ezt én:
Erényes emberek színig,
Kivált a most is egyedüli,
Árnyakkal csevegő költő.
Tapsot neki, áradjon a dics!
Hisz unalmas művészetlen,
A világ pokoli tengere,
Mi telt, ellenben a Menny,
De, barátok, áradjon nóta!
Mert a jazz és tánc melenget,
Ifjú költőként vagyok isten,
A világnak ura, egésznek,
Peremétől pereméig én!
Még ha most hanyatlik, mit ér?
Engedek élet szerelmének,
Hisz az ifjúság szent erény!

Üveges István,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. A osztály