Mit adott nekem A Négyszögletű Kerek Erdő?

„Lehetséges, hogy az az energia, ami szeretetünkben, jobbra való törekvésünkben, hasznos munkánkban testesül meg, az nem vész el – mint ahogy az energia sem vész el, hanem valami magasabbrendűvé alakul, egy olyan világgá, amit Isten célul tűzött ki maga elé. Nagyon sok szeretet, nagyon sok jó cselekedet, nagyon sok hasznos munka át fogja alakítani a világot, a mainál magasabbrendűvé. Ez a megváltás. És aki tesz a megváltásért, az részesül is benne. Aki meg nem, az visszahull az anyagba. Por lesz. Fény helyett.” (Lázár Ervin)

Lázár Ervin születési évfordulóját a napokban ünnepeltük. Ez az alkalom eszembe juttatta, hogy számomra az irodalommal való első találkozás is Lázár Ervin nevéhez kötődik: az első könyv, amit nemcsak olvastam, hanem valóban beléptem a világába, A Négyszögletű Kerek Erdő volt. Ma – talán sokunk számára – újra előkerül ez a mese, ez a különleges világ, ahol a furcsaság nem hiba, hanem érték, ahol a szereplők, bármennyire különbözőek is, elfogadják egymást – és minket, olvasókat is meghívnak erre az elfogadásra.

Azt hiszem, gyerekként még nem is igazán fogtam fel Lázár Ervin A Négyszögletű Kerek Erdő című könyvének mélyebb mondanivalóját. Csak hallgattam a történetet, néztem a szereplőket, és éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan módon kötődöm hozzájuk. Nem tudtam volna pontosan megmondani, miért, de mintha én is közéjük tartoztam volna.

Később, ahogy nőttem, egyre inkább kezdtem érteni, miért volt olyan ismerős az a világ. Voltak időszakok az életemben – és még most is akadnak –, amikor kívülállónak éreztem magam. Egy új társaságban, egy idegen közegben, vagy akár egy megszokott helyzetben is előfordul, hogy úgy érzem: valahogy nem illek bele teljesen. Régen azt gondoltam, ez baj. Hogy nekem kellene megváltozni, alkalmazkodni, „normálisabbnak” lenni.

De Lázár Ervin meséje eszembe juttatja, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. A Négyszögletű Kerek Erdő lakói – Vacskamati, Mikkamakka, Bruckner Szigfrid és a többiek – mind furcsák voltak a maguk módján. Mégis elfogadták egymást, sőt, éppen ezek a különcségek tették őket szerethetővé. Nem volt főnök vagy alávetett, nem versenyeztek, hogy ki jobb a másiknál.

Ma már úgy gondolom, hogy nem lehetünk mindenhol a hierarchia csúcsán, és talán nem is kell. A világ nem attól működik, hogy mindenki vezető akar lenni vagy mindenhol beilleszkedik. Néha kívülállónak lenni nem gyengeség, hanem egy lehetőség arra, hogy más szemszögből lássuk a dolgokat. Lázár Ervin világa megtanított arra, hogy az elfogadás, a türelem és a másság tisztelete az, ami igazán értékessé tesz egy közösséget – és benne minket is.

Csillag Viktória,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar-Angol nyelv és irodalom szak,
II. év