Tíz vers egy személyhez – Kendi Dominik

Köszönöm

Köszönöm a segítséget,
Amit nehéz időkben nyújtottál,
Kiégő gyertya, alig pislákoló,
Mit újra meggyújtottál.

Neked is nagy súly nyomta vállad,
Mégis, figyelmességed határtalan,
S bölcs szavak hiányában, egy bolond
Miattad nem lesz tanácstalan.

Még egyszer köszönöm, tényleg köszönöm,
Még ha ez a szó el is veszítené fontosságát,
Soha ne légy olyan ember, de nem is leszel,
Olyan, ki elveszti halk, de széles mosolyát.

Bocsánat

Bocsánat, mély, hosszú bocsánat,
Hisz olyat tettem, mit nem szabadott,
Félek, hogy egyszer e szavak hagyják el
Édes ajkad: „Nem mehetek el hazug szavadon.”

Múltam döfött hátam közepébe,
Én meg magam hívtam körömbe,
S mást dobtam be a rossz közegbe,
Csak a rosszat hozom, vele ég örökre.

Hízelgő szavak hagyják el a hitvány ember száját,
Olyat állít, mi soha nem volt, és nem is lesz igaz,
Mindig a jó veszít, mindig a rossz nyer, rombol,
Bocsánatot kérek tőled, velem keveredett a gaz.

Kérlek

Kérlek, ne fordulj el, ne hagyj itt,
Mint minden egyszer szeretett barát,
Nem akarok idegenként nézni rád, hisz
Rád dobtam múltamnak egyik fájó baját.

Kérlek, bocsáss meg, tényleg nem volt szándékom,
És ostorozhatom magam minden elkövetkezendő éjjel,
Nem szeretném visszakapni a bút, bánatot,
Mert most, az öröm a szívemben lakást bérel.

Kérlek, ne gondolj rám úgy, mint a tökéletességre,
Mert én is gyakran, túl gyakran hibázok,
De ennyit ígérek, a tetteimmel,
A szavaimmal mostantól nagyon vigyázok.

Ahol cipőid nyomán jártam

Párizsban jártam, tavaszi szellő hozott,
Léptél egyet, és lépted a szívemben nyomot hagyott,
Eiffel-torony alatt szedem a rózsákat,
Megfáradtam, de érted kiállnék próbákat.

A listát is elfelejtettem, ott hagytam Versailles-ban,
A te szépséged nem, nem hagytam az álmomban.
Montmarte-on festenek téged,
Fiatal költők írnak megannyi verset érted.

A Szajna partján neved zeng papíromon,
Árnyékod járja át a levegőt, a világoson,
Itthon érzem magam Párizs városában,
Mindenhol, ahol lehetek cipőid nyomában.

Lelkem tavasza

Eljött a lelkemnek tavasza,
Ha a telem hideg is volt,
Azt hitted, hogy a télben ragadtam,
De a tavasz, az mégis jobb.

Tél voltál, hideg tél, mit beborít jég,
Hisz ezt a pár sort sem érdemled,
Csak menj vissza ugyanazokhoz az emberekhez,
Ha meg egyszer megbánod, majd érezzed.

Én már a tavasz virágát csodálom,
Ami szebb, mint te valaha is voltál,
Szép, mint a világ csillagai, csak közel érzem,
Ő itt van, nincs mit már nekem mondjál.

A nevetésed

A nevetésed nyári zápor,
Ahogy a száraz földet frissíti,
Lelkem a száraz föld, min segítesz,
A nehéz időt nagyon megkönnyíti.

A nevetésed, csodálatos szikra,
Mely meggyújtja kialudt lángom,
Az egész lényem ég, minden tett,
Ezért szeretem a zenét, az a világom.

A nevetésed egy véget nem érő zene,
Mely ritmusos táncnak adhat helyet,
Nem kell nékem, Istenem, sok száz,
Mert én megtaláltalak téged, azt az egyet.

Ez az érzés

Ez az érzés oly édes, mint te,
Mint egy eper, nyári hajnalon,
Szavaid, mint egy megtalált dallam,
Égi zene hangzik el ajkadon.

Ez az érzés oly szép, mint te,
Mit még Aphrodité is irigyelne,
Azért a szépségért messzire mennék,
Eveznék én, ha kell, akár vadvizekre.

Ezt az érzést annyira szeretem, mint téged,
Mint még senkit soha eme nyúzott életben.
Megvakít a szépséged, nagyon vakít,
Hisz már nem látom a sötéted a fényedben.

Maradj

Maradj, csak maradj,
Nem kérek mást, csak ezt,
Hogy a görcsöket kibogozzuk,
Világ végezetéig körözzek veled.

A saját szívemet is darabokra töröm,
Csak a tiédet ne érje semmi seb.
Szíved, mint a hazám, úgy őrizzem,
Halálba is rohanok, érted oda is elmegyek.

Egy soha véget nem érő álom vagy,
Gyönyörű, csendes, szelíd,
Szemedben elveszek, mint felfedező
A dzsungelben, s a kezed lesz az, mi felsegít.

Szép hazám

Van nekem egy csodálatos, mélyen szeretett hazám,
Mi oly kedvesen dédelgetett, akár anyám, apám.
A hazámat semmi értékért nem adom s árulom,
Ha magyarok országa kárt is kap, neki nem hazudom.

Szép hazámban ott vagy te is, mint bónusz, jutalomhoz,
Mint álom, mely nem is volt valós, úgy ülsz le asztalomhoz,
S hazám szívemben ott van, de tiéd szívem egésze,
Lelkemből szeretlek, kaphatom-e ugyanezt én cserébe?

Melletted szebb volt az a hajnal, csillagként ragyogtál,
Arcomra, elismert festő, csókoddal szép szívet rajzoltál.
S bár a világ mocsár, csúf hely, hol járni nem szeretnék,
Érted mégis bejárnám, mást biztos nem keresnék.

Találkozunk

Mint Hold a Napját, úgy szeretlek én
Magamhoz ölelni téged, holnap reggelén,
Csörgedező patakként suhansz kezeim közé,
Mik mohón fonódnak derekad köré.

Találkozunk megint, ritka hajnali órában,
Kinézeted vakító, ha tudnád, mennyire rózsásan,
Csókod édes, s mégis sós, de mennyei,
Két fiatalnak most már összefonódott lelkei.

Mint Hold a Napját, úgy szeretlek, nagyon,
Hevesen égsz, fényemet én tőled kapom.
S rózsa vagy, tüskékkel, mik megszúrtak,
Vidáman tisztítom sebeim, míg be nem gyógyulnak.

Kendi Dominik-János,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály