Pontos Kristóf versei

Amikor eljön az este

A fenyők közt lassan köd szitál,
Álmos rét fölött az alkony leszáll,
Kékbe olvad hegy és árny,
Szél suttog a fák alján.

A mezőkön pára lépked,
Álmokat sző fák ölébe,
Csend ringatja völgyek álmát,
Sötétbe fordítva világát.

Minden hang halk, minden nesz könnyű,
Az idő is megáll, reszkető gyöngyű,
Ahogy az éj finom keze érinti enyémet,  
A természet szívverése gyógyítja lelkemet.

A szélben hallom, amit nem mertél szólni,
A csendben érzem, mit nem tudtál hordozni,
És mikor az ég könnyekbe borul,
Szívem is elvész a sötétben, hangtalanul.

Reformálódhat-e életed Krisztus nélkül?

Ködbe burkolózva jár az elme,
Fény helyett csillámlik csak csendje,
Mint süllyedő csónak parttalan árkon,
Kering a lélek irgalom-hiányon.

Gyúlhat-e láng, ha nincs, ki meggyújtsa?
Ha a sötét önmagát meg nem újítja,
Ha nem hangzik Ige – csak némaság van benne,
Ha szívbe dermed az igazság valódi csendje.

Bűnből szőtt háló feszül az útra,
Krisztus nélkül csak kárhozatra jutna,
Mint száraz fa lombtalan idején járva,
Úgy áll az ember reménytelenségét látva.

De ha szól az Élő – remeg a kő,
S a mélyből is élet fakad elő,
Krisztus a hajnal, nem puszta álom, 
Nélküle változás: nincs eme határon.

Pontos Kristóf,
Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium