Múlik – Pap Nikoleta versei

Az ajtó

Áll az ajtóban a régóta várt szerelem,
Nem mondok neki semmit, csak bámulok rá mereven.
Kérdi tőlem: készen állsz már?
Megsúgom neki: jól lemaradtál.

Hisz a szerelmem, az igazi, bejutott a házba,
A szívemben lakó, kicsi-kis szobába.
Ott lakik és ott éli vígan napjait,
Nem hallja az új szerelem kényes hangjait.

Megérte

Megérte-e? Kérdezem majd, az életem végén,
Hogy gondoltam-e másra is, vagy mindig csak én?
Megérte-e áldozni vagy búsulni a gondért?
Ezzel vonzottam-e be a lélekölő hóhért?

Megérte. Válaszolom, s elbújok a csendben,
Gondolataim keresem a patyolat rendben.
Elmúlt az élet, elszállt, mint egy felhő,
S a végső leszámolás lassan-lassan eljő.

Ugye neked is hiányzom?

Ugye neked is hiányzom? – hangzik el a kérdés,
Nem tudván, hogy a válasz mindenképp csak sértés.
Nem tudja ő, mi a hiány,
Hogy merre van az érző irány.

Hisz ő férfi, nem érez és nem kérdez,
Csak naponta a szívedbe hatalmas kést élez.
A válasza tompa, alig hallható,
Nem olyan, mi gyermeket álomba ringató.

Kint a tavon

Kint a tavon áll egy ház, gyönyörű a kertje,
Benne egy kisleány csak könnyeit ne ejtse.
Mert a szerelem gonosz szemmel néz rá,
Nem nagy szavakkal, csak üvegesen és némán.

A tó vize kristály kék, kár, hogy iszapos,
Hisz benne mosódik a legtöbb ruha, mi maszatos.
Nem sír már a kisleány, hisz kimosta a ruháit,
Könnyeit a tó vize elviszi a Dunáig.

Múló világ

Meglepő módon az idő csak úgy repül,
A már terhes anya is nemsokára szül.
A kertben nyíló virágok már mind elhervadtak,
Égig érő fák gyümölcsei pedig a földbe rohadtak.

A szél iránya megváltozott, nem fújja a havat,
A tóparton a gyerekek vadásszák a halakat.
Kint játszó gyermekek, kik mind felnőttek már,
Ha nem ragadta el őket a betegítő ár.

A határok eltűnnek, már járhatsz szabadon,
De kies földön sose fogjanak téged szavadon.
A világ percei elröppennek, s megy tovább az élet,
A múló világ tengerén még megtalállak téged.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály