Fazekas Viktor – A Slam Poetry ásza
Sokaknak menedék, másoknak ismeretlen szóösszefüggés ugyan – a slam poetry kétségtelenül olyan hullámmal rontott be a művészet világába, amelyet azóta is alig bírnak megállítani a hagyományos értelemben vett költők. A röviden csak slamnek hívott műfaj egy modern megközelítése a verselésnek, amelynek célja a színpadon előadás, a ráhatás a nézőre, és a gondolatok kifejezése más és más, kreatív módokon. Dallamos, rapszerű, teljesen szabad formával: sem a kötött szakaszok, sem a bizonyos rímképlet nem kötelező, a lehető legtöbb szabadságot nyújtva a művészeknek, akik java részt diákok, egyetemisták, tanulók. A slam az aktuális problémákról szól, kiemeli a gondokat a társadalommal vagy a politikával kapcsolatban, tabu nélkül.
Személyes véleményem szerint ezt a lehetőséget a legjobban Fazekas Viktor slammer ragadja meg, kinek alkotásai mindig korszerűek, relevánsak, érdekesek. Megjegyzéseivel mindig csak ad a világnak, sosem vesz el, ezentúl pedig beépíti a klasszikus verselemeket is az alkotásaiba, így írott formában is teljes mértékben megállnák a helyüket a versek. Míg ő a nagy embereket bírálja, más slammerek őt építik bele a műveikbe, és mára már egy legendává vált a magyar slam-közösségben. Remek érzékkel használ drámai szüneteket, rímei stabilak, szókincse fergeteges. El is hoztam két példát a műveiből, amelyek a kreativitását, a tudását, és nem utolsósorban az előadói képességét támasztják alá.
Az első példám egyből kettő lenne, mégpedig a 9. Slam Poetry Országos Bajnokság döntőjében előadott két verse. Az elsőben egy olyan jelenetet vezet fel, amely után a néző teljes figyelemmel tudja végigkövetni – és érteni! – a témát: egy focimeccs döntőjében egy ziccer, tuti helyzet a gólszerzésre. Mi történik, ha bemegy? A világ örül, a csapat nyer, a játékos boldog, büszke, eredményes. És ha kihagyja a helyzetet? Rosszabb-e ha meg sem próbálja? Melyik jobb az életben: ha elbukunk, vagy megremeg a lábunk és félünk a lövéstől? Van visszaút a kihagyott helyzet után, megbocsájtás, ha félünk lőni? Személyes példájával azt meri sugallni, hogy van egy bizonyos büszkeség a rossz lövésben, abban, hogy meg mer remegni a lábunk, és tudunk döntést hozni. Miután ezzel a remek teljesítménnyel továbbjut az utolsó körbe, a metaforáját lecseréli a kártyajátékra. Ennek az alkotásnak a témája sokkal inkább az elfogadás, az én kiemelése. Egy elképzelt asztalnál melyik a fontosabb: a kártya, amit kapunk, vagy azok az elérhetetlen lapok, amelyeket másoknak osztottak ki? Lehet szomorkodni, hogy más ebben és abban jobb, de sose szabad elfelejteni a saját lapjaid potenciálját, a lehetőséget, hogy még fordulhat a lapjárás, hogy mindig jön még egy leosztás, ahol lapot lehet húzni 19-re, és érvényesülni a nagybetűs életben. Véleményem szerint a második vers mondanivalója aktuálisabb, viszont nem szoktam külön elemezni őket, hiszen más elemeket is figyelembe véve, a kettő együtt az igazi.
A másik kiemelkedő pontja számomra az „Azthiszem Krisztián” előadása volt. A műsor fele azzal telik el, hogy egy fájdalmas szakításról kapunk kellő-kelletlen adatokat. Sokáig ecseteli, hogy ott volt-e ez a fájdalom, vagy csak elképzelte, hogy éli túl ezeket a nehéz napokat (a szarkazmusra érdemes odafigyelni!), majd félidőben visszacsatol a kezdő gondolatra, amelyet külön ki is emelnék: „Amíg levegőben van az érme, addig írás s fej egyszerre/ És a földhöz közeledve sem csak egy irányba halad/ Csak azért, mert nem az a része látszik, ami neked tetszene/ Attól még, az oldal másik része is az érme része marad”. Ő lenne a hibás ebben a szakításban? Mindig érdemes rendesen megnézni a helyzetet, több szemszögből is, nehogy rossz konklúzióval maradjunk egy belső nézetes megélése után az eseménynek.
Zárómondatul szeretném kihangsúlyozni a slam virágzó korszakát, és bátorítani mindenkit, hogy adjon egy esélyt neki. Akár, az alábbi linkeken, elérve a fent említett előadásokból az egyiket, vagy akár egy saját alkotás keretein belül:
Kovács Bendegúz,
Ady Endre Elméleti Líceum,
11. D osztály