Lelkem peremén – Pap Nikoleta versei

Ne tedd

Kérlek, ne tedd ezt velem,
Ne tedd tönkre az én életem!
Eltűnik a jó világ,
S eljő a tél,
tudom azért, hogy te mindig szerettél.

De ha szerettél, miért hagysz hát el?
Miért van az, hogy neked mindig más kell?
Minthogy visszatérnél s együtt várnánk a tavaszt,
Nem, majd egyedül
úgyis te maradsz.

Világvége

Ha eljön a világvége,
Lesz-e vajon e földön béke?
Vagy csak a lemondó emberek élnek majd akkor is,
És a jó emberek esélye nem marad más, csak kis?

Légy tanult ember, szelíd és bátor,
Ne tedd azt, mit mások tesznek, légy másabb mától.
A világvége közeleg, s mindenem beleremeg,
De nem is tudom, e félelem pontosan honnan ered.

A tető

Zuhanás, futok a mély felé,
Szédülök is mindemellé.
Leesek, és érzem, szétpukkan a testem,
Az egész utat pirosra festem.

A tetőről ugrottam, mert nem bírtam az életet,
A boldogság lehetősége engem el nem érhetett.
Tetőzik a gonoszság, a rosszaság világa,
Rosszul vagyok tőle, gondolatom foglalom drága imába.

Kikelet

Kikelnek a virágok, kivirul a rét,
Nem tudom, hogy meddig fogok illatozni még.
Illatoztam eddig, de ismét lecseréltek,
Olyanok, kik előttem még alig-alig éltek.

A virágok elvették fényemet,
Elpusztították egész lényemet.
Nem vagyok már színes, esetleg sokszínű,
De legalább természetes vagyok, nem csak kemény és mű.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály