Fekete világ – Kendi Dominik versei

A mai fiatalságnak

Elterülve fekszem déli órában,
Párnák között, ágyamnak tetején,
Csendes lanton pengetek éji dalt,
Törékeny porcelántestem erején.

Vizet hordtam más poharába,
Míg az én kutam kiszáradt,
Hidat raktam a másik partjához,
De értem visszafordulni megfáradt.

Más sebeit varrtam össze,
Miközben az enyém tovább vérzett,
Más bajainak lángját oltottam,
S rám sem nézett, mikor enyém égett.

Elfordítom orcámat a zajos világtól,
Mint csodás nap, vérző alkonyaton,
A hang helyett csend áll be, csend,
Ne az én nevem legyen más címoldalon.

Egyszer a tegnapra

Feküdtem a folyóparton,
A folyónak ege bámult reám,
Elnyúltam az édes föld ölében,
Szívemnek mélyébe szúrtad pennám.

Más elméjéből csented a szikrákat,
Halhatatlan tárgyak léptek tollad helyébe,
S virágzó írásom tintájának műveit hagyom,
Csaló vagy, fekete a szíved, de öltözhetsz fehérbe.

Egyszer minden függönyt lerántanak,
A te bábjátékos kezed is meglátszik,
Az igazság türelmes, de pontos vadász,
Előbb-utóbb a hamis költővel is elbánik.

S a nép, mit megvezetsz, lehet, éljenez,
És a napnak fénye mosolyog rád ma,
De az idő sebesen folyik ki kezünk közül,
Így emlékezz te is véresen egyszer a tegnapra.

Égjen a kötelék

Szavaim nem hajolnak már, mint megtört nádszál,
Hangom nem nyújtja kezét maradék alamizsnáért.
Nem kell nekem elhallgatott hangos szóáradat.
Nem epekedem már törött tükröd igazságáért.

A szerelem meleg szellőként talált reám téli éjjelen,
S mint idős tanár, sokat tanított buta diákjának,
Eltűnt neved régi könyvemnek kopott oldalairól,
Ember, kit egy másik már nem nevezhet barátjának.

Hajnalokon fúj elmémbe újra a szél, de fekete tintával,
Hisz nevedet százszor is moshatod, nem fog kifehéredni,
Sápadt arccal távoztam, hisz szavad nem tükrözte tetteid,
A köteléket most megpróbálom teljesen szétégetni.

Barátok-e?

Barátok-e azok,
Kik hátadnál tárgyalnak,
Álnok beszédet előtted nem vállalnak?
Barátok-e azok,
Kik csúf szóval illetnek,
S bármilyen magasra törsz, nem tisztelnek?
Barátok-e azok,
Akik elhallgatnak előled,
Kik szeretnek, majd mégis távoznak mellőled?
Barátok-e azok,
Kiknek csak esernyő vagy,
Kit használnak, majd eldobnak, ha a haszon nem nagy?
Barátok-e azok,
Kik hazug gondolatokat,
Valótlanokat ültetnek beléd, kitaláltakat?
Barátok-e azok,
Kik mint az időjárás, tavasszal
Váltanak derűből esőbe, de ők akarattal?
Barátok-e?

Hinni szavaidnak

Hinni az édes szavaidban már nem tudok,
Hisz sokszor hangoztak ringató hazug szavaid,
S a nép is állhat szavad hadának gyönge oldalán,
Tömegeknek sem hiszek, ha veled zúgnak karai.

Másnak féltve őrzött titkait bontogattad előttem,
S tudnom kellett volna, ha felállok, én leszek témád,
S mikor zárt leveleim mondod tovább, mit másnak szántam,
Mohón azt kívánom, vérvörös falon csattanjon vénád.

Tudom, hogy voltam neked, oly hideg rémálom,
Hisz sosem kedveltél, túl nagy a kalapács a kezemben,
De a cirkuszi bohóc cinkost is elkapja a kardomnak éles pengéje,
S mikor elengedem kalapácsom, a házad fala nyugodtan remegjen.

Kendi Dominik-János,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály