A tinédzser lányok „Római Birodalma”

A Római Birodalom (latinul Imperium Romanum) az ókor egyik legnagyobb és legbefolyásosabb államalakulata volt, amely Nyugaton Kr. e. 27-től Kr. u. 476-ig, Keleten pedig – Bizánci Birodalom néven – egészen 1453-ig fennállt. Hatalmas területe, fejlett jogrendszere, építészete és katonai ereje a mai napig meghatározó szerepet játszik a nyugati kultúrában. Éppen ezért nem meglepő, hogy a Római Birodalom újra és újra felbukkan a történelem iránt érdeklődők gondolataiban. Az viszont már meglepőbb, hogy a témának a közösségi médiában is váratlan népszerűsége lett.

Az utóbbi években egy humoros internetes jelenség terjedt el, amely a How often do you think about the Roman Empire? (=Milyen gyakran gondolsz a Római Birodalomra?) kérdésre épül. Ez a mém arra utal, hogy sok férfi – látszólag teljesen ok nélkül – rendszeresen elmélkedik az ókori Rómáról. A jelenség ironikus kulcsa, hogy míg a kívülállók azt feltételezik, a férfiak elmerülten a magánéleti gondjaikon rágódnak, valójában azokon a dolgokon morfondíroznak, mint például a római haditechnika vagy Julius Caesar politikai stratégiái. Bár ez nyilvánvalóan nem tudományos tény, a mém világszerte hatalmas népszerűségre tett szert, és sajátos példája lett annak, hogyan találkozik a történelem az internetes kultúrával.

Nemcsak a fiúknak van meg a saját „Római Birodalmuk” – a lányoknak éppúgy megvannak azok a témák, élmények vagy korszakok, amelyekre visszatérően gondolnak. Ebben az írásban a tinédzserkor sajátos momentumait szeretném kiemelni, személyes tapasztalatokra alapozva. Ez az életszakasz sokak számára meghatározó és formáló időszak, amely mély nyomot hagy bennünk – így nem meglepő, ha felnőttként is gyakran visszatérünk hozzá gondolatban, akár nosztalgiából, akár tanulságként.

Az én egyik meghatározó „Roman Empire-em” Olivia Rodrigo SOUR című albuma volt. Nemcsak nekem jelentett sokat – több barátnőmtől is hallottam, hogy számukra is emlékezetes és erős érzelmi hatással bírt. Számomra különösen mélyen megérintő volt, hiszen csak néhány év korkülönbség van köztem és az énekesnő között, és amikor ő nyilvánosan átélt egy fájdalmas szakítást, én is hasonló időszakot éltem át. A dalai nemcsak szórakoztattak, hanem mintha helyettem is kimondták volna azt, amit akkor még nehezen tudtam megfogalmazni. Ez az érzelmi párhuzam tette számomra az albumot annyira jelentőssé, hogy a mai napig – tudat alatt is – gyakran visszatérek hozzá gondolatban.

Egy másik, számomra sokáig visszatérő „Roman Empire” egy fiúhoz kötődik – valakihez, akivel végül sosem jöttem össze, pedig mindketten tudtuk, hogy kölcsönös volt a vonzalom. Nem volt nagy dráma, sem látványos történet, mégis mély nyomot hagyott bennem. Két ember, akik egyszerűen elmentek egymás mellett – talán a félénkség, talán a rossz időzítés, talán a kimondatlan szavak miatt. Ma már csak ritkán jut eszembe, de amikor igen, mindig az jár a fejemben, mennyire sok múlik a kommunikáción. Akkoriban ez a bizonytalan játszma nagyon megviselt, ma viszont már belátom: ennek így kellett történnie. Mégis, az emléke ott él bennem emlékeztetőként arra, hogy mennyire bonyolult lehet két ember kapcsolódása, ha nem kommunikálnak megfelelően egymással.

A középiskolás éveim is mély nyomot hagytak bennem – olyan élmények és emlékek ezek, amelyekhez újra és újra visszatérek, mintha a saját személyes „Római Birodalmam” részei lennének. Néha úgy tűnik, mintha egy másik életben történtek volna, máskor meg mintha csak tegnap ültem volna a padban, reggel nyolctól délután háromig. Az egyik legerősebb emlékréteget a COVID-időszak hagyta bennem: az első két évben szinte teljesen kimaradt a szocializáció, a személyes ismerkedés, az osztályközösség építése. A gép előtt ülve próbáltuk megélni azt, amit akkor kellett volna először átélnünk – de ez egyszerűen nem ugyanaz volt.

Ahogy visszatérhettünk az iskolába, mintha egyfajta kollektív pánik keveredett volna bennünk: minden hétvégén a Bodegában találkoztunk, mintha újra be akarnák zárni az ajtókat, és féltünk, hogy megint elválasztanak bennünket. A nevetéseket, amiket próbáltunk visszafogni az órákon, az együtt töltött délutánokat és azt az érzést, hogy minden pillanat számít. Ezt ma már egyfajta nosztalgikus szűrőn keresztül látom. Talán pont azért maradtak ennyire élők ezek az emlékek, mert akkoriban nem volt semmi biztos, csak az, hogy ott vagyunk egymásnak.

Úgy gondolom, hogy mindenki életében akadnak olyan pillanatok, amelyek hasonlóan fontosak, mint egy saját „Római Birodalom”. Persze ezek az élmények személyenként, generációnként változnak. Neked melyek ezek?

Csillag Viktória,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar-Angol nyelv és irodalom szak,
II. év