Amikor a telefon helyett egymást néztük

Kezdetben kerültük telefonunk nézegetését. Figyelmünket egymás tekintete, mosolya kötötte le, ahelyett, hogy a felvillanó értesítéseket lestük volna.

Emlékszem arra az időre, amikor tényleg „itt és most” voltunk. Egy parkban üldögélve, egy kávé mellett beszélgetve – nem kellett semmi más, csak az, hogy ott legyünk egymásnak. Amikor csend volt közöttünk, nem kaptuk elő gyorsan a telefonunkat, mert az is kellemes volt, és része az együtt töltött pillanatoknak.

Az idő múlásával sok minden megváltozott. Rohanás, kapkodás, elhanyagolt érzések, amire mindenki csak úgy tekint: „majd elmúlik”, vagy „biztos megint bal lábbal kelt fel”.

Sokszor úgy tűnik, mintha együtt lennénk, de mégsem. Üzenetek, képek, gyors válaszok – mégis valami hiányzik. A képernyő mögött nincs igazi jelenlét. Egy őszinte arckifejezés sokkal nyugtatóbb, mint ezernyi emoji.

Együtt töltött időnk zöme már egymásnak mutogatott videókkal, képekkel és más életének megtárgyalásával telik. Az egyszerű „Ugye, milyen szép a táj?”, „Annyira jólesik ez a forró kávé” helyett: „Látod, ilyen akarok én is lenni”, vagy „Egyszer majd mi is olyan gazdagok leszünk.” Miért kellene másra hasonlítanunk? Miért kell feltétlenül gazdagok legyünk ahhoz, hogy boldogok legyünk? Nem ugyanúgy látjuk a jövőnket? Nekem jó, amilyen most vagy. Nem szeretném, hogy másra hasonlíts. Mire ő: „Nekem nem tetszik, amilyen most vagyok.” E mondat hallatán belém nyilall egy fájó gondolat: lehet, én sem vagyok már elég jó neki? Ránézek, de ő épp a telefonját pörgeti és nevetgél. Majd egy újabb videót nyom az arcomba. „Figyelsz egyáltalán rám?” – nagyon halkan, szinte suttogva kérdezem.

Amikor valaki tényleg rád figyel, az olyan, mintha azt mondaná: „Most csak te vagy fontos.” Nem fél szemmel, nem fél szívvel – hanem egészen. Ez a figyelem az, ami megnyugtat, amitől úgy érezzük, hogy tartozunk valahová, és hogy valaki tényleg megért minket. Nem szabad elfelejtenünk, hogy minden elmúlik – az idő és a szerelem is.

Blaise Pascal szavai jutnak eszembe: „Sohasem igazodunk a jelenhez. Jobban értékeljük a jövőt, úgy érezzük, mintha túl lassan jönne el, szeretnénk meggyorsítani a bekövetkeztét. Ugyanakkor a múltat idézzük, szeretnénk feltartóztatni, szerintünk nagyon gyorsan múlik el… Aki átvizsgálja a gondolatait, észreveszi, hogy azok csak a múlttal vagy a jövővel foglalkoznak. Alig gondolunk a jelenünkre, akkor is csak olyanformán, mintha azt akarnánk kideríteni, hogy mit is teszünk majd a jövőben. Tulajdonképp sohasem élünk igazán, csak reménykedünk, hogy majd még élünk.”

Addig kell örülnünk az együtt töltött perceknek, amíg lehet. A jelenben „mi vagyunk”, de lehet, hogy a jövőben újra „én és te” leszünk. Az emberek útjai gyakran különválnak.

Ezért legközelebb, amikor együtt leszünk, tegyük le a telefont, és nézzünk egymásra. Mert az a pillanat, amikor nem a képernyőt, hanem egymást nézzük – az az igazi.

Antonie Anita,
Ady Endre Elméleti Líceum,
11. osztály