Triász – Gyulai Jázmin versei

A szív nem felejt

Elmentél, s veled ment a fény,
azóta csak árnyék jár felém.
Nevetésed halk dallam maradt,
amit a csend újra és újra felkutat.

Lépteid már nem hallom itt,
de bennem minden mozdulatod él még.
Az idő múlik, és én megtanulom,
hogy hiányodtól lettem én is másik én.

Volt, hogy kerestem arcod az utcán,
egy pillanatban, akár az ismerős pusztán.
De tudom, már nem jössz vissza hozzám,
csak az emlék jár velem némán.

Szerettelek, s ez nem tűnt el veled,
a szív nem engedi, hogy elfeledjelek.
Nem vagy itt, mégis itt maradtál
egy csendes erőként, ami mindig megtalál.

Csend

Elmentél, és üres lett a tér,
a hiányod most már lassan széttép.
Minden reggel nélküled kezdődik,
szívemben egy űr, senki sem enyhíti.

Hiányod süvít, mint hideg szél,
minden gondolat csak rólad beszél.
Eltűnt már a nevetésed hangja,
súlyát a csend most vállamra rakja.

Elmentél, és mindent elvittél,
a lelkem most nélküled fél.
A napok hosszúak, az éj sötét,
minden percben azt érzem, hogy nélküled semmim nem él.

A szívem nem felejt, és fáj,
mert itt hagytál, és most minden más.
Minden emlék egy könnycsepp,
mely a hiányod súlyát hordozza, és nem szűnik meg sosem.

Néma válasz

Ott állok, ahol még együtt voltunk,
a pad hűvös, és szólít a múltunk.
A szél elviszi neved suttogva,
de te már nem vagy ott, csak az illatod maradt.

Az idő halad, de bennem megállt,
minden emléked bennem kiabált.
Hiába hívnálak, csak a csend felel,
egy néma válasz, ami mindent eltemet.

Az éjjelek hosszabbak lettek,
álmaimban még néha visszajössz nevetve.
De reggelre minden újra hideg,
a valóságban csak én vagyok – és te nem lehetsz velem.

Megtanulok élni ezzel a csenddel,
de minden napban lesz egy rés, valami rendetlen.
Te vagy az a rész, mit senki sem pótol,
egy hiány, ami mélyen, némán, örökre bennem szól.

Gyulai Jázmin,
Arany János Elméleti Líceum