Wunderwaffen – a Harmadik Birodalom propagandafegyverei

A második világháború során minden nagyhatalom újabb és fejlettebb technológiával kívánta ellenfeleit gyorsabban legyőzni, és ezzel nemcsak a hadi-, de az általános technológiai fölényét is megmutatni. Mégis, minden állam közül kiemelkedik Németország fejlődni akarása és haditechnikai fejlődése. Ezen cikkben kívánom bemutatni a híresebb hadrendbe került, és tervezőasztalon maradt szó szerinti csodafegyvereket.

Messerschmitt Me 262 sugárhajtású repülőgép

Mint a világ első sorozatgyártásba és hadrendbe állított sugárhajtású repülőgépe, óriási technológiai előnyt jelentett Németország számára. Első tesztrepülését 1942-ben hajtotta végre, hadrendbe pedig 1944-ben állították. A kor csillagmotoros repülőgépeihez képest sokkal gyorsabban repült – több mint 800 km/h-val –, ami tökéletes vadászgéppé tette. Emellett vadászbombázóként is megpróbálták használni. Bár technológiája évekkel megelőzte korát, túl kevés készült belőle, és túl későn került bevetésre. A nyersanyaghiány és az üzemanyaghiány szintén betett a repülőnek. Modernsége ellenére ezek miatt nem vált igazán sikeressé – de kétségtelenül hozzájárult a szövetségesek légierő-fejlődésének felgyorsulásához.

V1 és V2 rakéták

Werner von Braun rakétatudós volt talán a náci Németország legnagyobb tudósa; neki köszönheti a hadiipar a világ első cirkáló- és ballisztikus rakétáit is. A V1-es (Vergeltungswaffe 1, azaz Megtorlófegyver) rakéta volt a világ első cirkálórakétája, amelyet – a hagyományos bombákkal ellentétben – sokkal távolabbról is ki lehetett lőni. Fő célpontjuk London volt: a francia partokról indították őket. Bár elég lassúak voltak ahhoz, hogy jobb pilóták vagy a földi légvédelem lelője őket, így is jelentős pusztítást okoztak.

Hasonlóan fejlett, de még pusztítóbb fegyver volt a V2-es rakéta, amelyet az első ballisztikus rakétaként tartunk számon. Az atmoszférát elhagyva zuhant vissza célpontjára, és több mint ötezer kilométer/órás sebességgel érkezve robbant fel. Több mint 3000 ilyen rakétát lőttek ki. A háború után von Braun – több más tudóssal együtt – az úgynevezett Papírkapocs-hadművelet keretében az Egyesült Államokba került, ahol a NASA-nál kapott állást, ezzel pedig jelentősen hozzájárult az amerikai űrprogram fejlődéséhez.

Schwerer Gustáv vasúti ágyú

A világ valaha bevetett legnagyobb kaliberű fegyvere a „Nehéz Gusztáv” (Schwerer Gustav) nevű vasúti ágyú volt, amelyet ostromfegyvernek terveztek. Több mint 800 milliméteres, hét tonnás lövedéke akár hét méternyi vasbetont is képes lett volna átütni. Szevasztopol ostroma során 47 lövést adott le, ám óriási méretei miatt rendkívül nehezen kezelhető és mozgatható volt, valamint teljesen védtelennek bizonyult a légi támadásokkal szemben. Speciális, két párhuzamosan lefektetett vonatsínen kellett mozgatni, ami tovább nehezítette a bevetését – így nem meglepő, hogy végül nem aratott sikert.

Landkreuzer P.1000 Ratte szupernehéz tank

Térjünk át a kissé nagyobb, fanatikusabb projektekre. A „Ratte” tank – bár nevéből kiindulva aprónak tűnhetne, hiszen a Ratte németül patkányt jelent – szó sincs kisméretű járműről. A szárazföldi cirkálónak szánt monstrum ezer tonnát nyomott volna, két darab 280 mm-es hajóágyúval szerelték volna fel, negyven főből álló személyzet kezelte volna, és nyolc motor hajtotta volna. A harckocsi azonban sosem gördült le a tervezőasztal papírjairól: 1943-ban Albert Speer végül elvetette a projektet. Megépítése esetén sem lett volna több egy túlméretezett státuszszimbólumnál, hiszen hatalmas mérete miatt sem szállítani, sem bevetni nem lehetett volna – a bombázók pedig percek alatt megsemmisítették volna.

Messerschmitt Me 163 rakétahajtású repülőgép

Az Me 163-as volt a Luftwaffe szinte végső próbálkozása arra, hogy visszafoglalja a szövetségesek által rég uralt légteret. Rakétahajtásával több mint 900 km/h-s sebességre tett szert, de a pilótáknak ezután okosnak kellett lenniük, hisz az üzemanyag csak hét percre volt elég. Ezalatt a pilótának a bombázók szintjére kellett emelkednie, azokat lelőni, majd, mint egy siklórepülő, egy apró fémtalpon landolni. Bár elsőre a hétperces üzemanyagmennyiség kevésnek tűnhet, a legtöbb küldetést teljesítő pilóta nyilatkozatai szerint egy gyakorlott pilóta számára ez bőven elég volt ahhoz, hogy a bombázókhoz repüljön, majd hazatérjen.

Persze, mint minden korábbinak, ennek is megvoltak a maga hátrányai: a repülő sokkal gyorsabb volt, mint a kor bármely bombázója (sőt, a Bell X-1 megjelenése előtt a kor leggyorsabb gépe volt), így a pilótáknak nehézségeik voltak a bombázók eltalálásával. Ezen esetekre fejlesztettek olyan variánsokat, melyek szárnyaiba helyeztek egy lövetű fegyvereket, ezeket pedig fényérzékeny szenzorokkal látták el: amint változás történt a fényességben, a fegyver elsült. Ennek gyakorlati haszna annyiban merült ki, hogy a pilóta a bombázók alatt elhaladva így támadta volna őket.

A pilóta életére viszont a két részből álló üzemanyag jelentette a legnagyobb veszélyt: nagyon korrozív anyagok voltak, melyek egymással érintkezve azonnal robbanáshoz vezettek, és egy baleset hatására egy pilóta brutális halálát is okozták. Egy teszt során mechanikai problémák miatt kényszerleszállásra kényszerülő Josef Pöhs gépe leállt, erősen megütötte a T-Stoff vegyi anyagot tartalmazó tartályt, majd lezuhant. Bár a zuhanást valószínűleg túlélte, a T-Stoff erősen korrozív anyaga átrágta magát a férfi testén, azt teljesen „megolvasztva” és „szappanná alakítva”, ahogy a szemtanúk fogalmaztak.

Horten Ho 229 csupaszárny repülőgép

A „repülő szárny” koncepciója a Horten testvérektől ered, akik ezen projektjükben demonstrálták, mire lehet képes egy egybeszárny repülő. A furcsa, szinte bumerángszerű forma mögött a szárnyfesztáv csökkentésének ötlete állt, ami nehezebbé tette a radarokon való észrevételt. A repülő – a többi „wunder” géphez hasonlóan – sugárhajtóművel lett volna felszerelve, és bombázóként tervezték. Csak egy prototípus készült, de ennek ellenére olyan modern, radarok által láthatatlan repülőket terveztek a mintájára, mint a B-2 Spirit bombázó, amely a mai technológia legmodernebbjei közé tartozik.

Silbervogel interkontinentális bombázó

A Silbervogel (Ezüstmadár) egy tervezett bombázó volt, melyet az Atlanti-óceán átkelésére, az amerikai kontinens lebombázására terveztek. Az út kezdetét egy 3 km-es sínpálya jelentette volna, amely során 1930 km/h-s sebességet ért volna el, és a levegőbe emelkedést követően 145 km-es magasságba emelkedett volna, 21.800 km/h-s sebességgel. Üzemanyaga elfogyása után az atmoszféra fölött „kacsázott” volna, mint egy kő, míg át nem ért az óceánon. Amint elérte a célpontot (mely a legtöbb tervben New York volt), ledobta volna bombaterhét, majd a teljes kontinenst átszelve a szövetséges Japánban landolt volna. A megtett táv nagyjából 19.000 és 24.000 km között lett kiszámítva.

A szövetségesek is számításokat végeztek az elméleti repülővel, és komoly problémát vettek észre a tervben: az atmoszférába való visszatérés során a légellenállás miatt keletkezett hő a számítottnál sokkal nagyobb lett volna, ezzel valószínűleg elpusztítva a gépet. Valószínű, hogy egy hővédő lemez felhelyezése megoldotta volna a problémát, de ez jelentősen visszavetette volna a teherhordó kapacitást és az elérhető távolságot. Ennek ellenére a terv évtizedekkel megelőzte a korát, és jól mutatja a Birodalom nagyratörő ambícióit.

Sonnengewehr űrtükör

A Sonnengewehr, avagy Napfegyver jól bemutatja, mennyire is szerették volna a nácik az utolsó űr-négyzetmétert is hadi célra kihasználni. A projekt minden tekintetben elméleti volt, ennek ellenére nagyravágyó: annyiban állt, hogy egy hatalmas tükröt az űrbe juttatnak, azt űrbázisként is használják, és a Nap sugarait összegyűjtve, valamint az ellenséges városokra irányítva azokat, lángra lobbantanák. A terv, bár ambiciózus volt, megépítése esetén is évtizedes előkészületeket igényelt volna – de az sem kizárható, hogy teljesen használhatatlan lett volna.

Panzerkampfwagen VIII Maus harckocsi

A név itt is csalóka, hisz egér név alatt a világ legnehezebb, valaha elkészült harckocsija ismeretes, amely 188 tonnájával önmagát megmozdítani is alig volt képes. Bár a 13 km/h-s sebessége még nem lett volna baj, tömege annál inkább. Vonattal aligha lehetett volna szállítani, a hidakat és utakat valószínűleg összetörte volna maga alatt, lassúsága miatt – bár 240 mm-es páncélzata volt – pedig a tüzérség könnyen eltalálható célpontja lett volna. Egyetlen teljesen elkészült prototípusát az oroszok foglalták el, és ma a Kubinka Tankmúzeum tárlatában foglal helyet.

Heinkel He 162 Volksjäger vadászgép

A Luftwaffe legvégső elkeseredésének eredménye a „Népvadász” He 162-es. Olcsó alapanyagokból épült, olcsó sugárhajtóművel látták el, alulképzett pilóták vezették, és a Birodalomra ekkortájt jellemző üzemanyaghiány miatt sem volt sikeres – de nem is ez volt a célja. A Jägernotprogramm keretén belül kifejlesztett gépet egyszerű cél vezérelte: legyen olcsó, a lehető leggyorsabban, és a minimális iparkapacitás mellett előállítható. Ezen követelményeknek eleget téve fából készült, és alulképzett Hitlerjugend pilótái voltak, akik valószínűleg még a tizennyolcat sem töltötték be. A projekt végül, bár levegőbe emelkedett, nem változtatta meg a háború menetét – pusztán a győzelembe vetett hit szülte. Emellett technikai hátrányai miatt már a földön is rengeteg fiatal pilóta életét követelte.

Ezen fegyverek, bár kicsit vagy semennyire sem változtatták meg a háború menetét, és a propaganda ellenére kicsit sem voltak „csodafegyverek”, egyetlen céljuk a nép és a katonák moráljának emelése, illetve a Birodalom nagyratörő terveinek bemutatása volt – gyakran irreális, megvalósíthatatlanul nagy méretekben. Mégis, egyes ilyen fegyverek (mint von Braun rakétái vagy az Me 262-es) óriási léptékben segítették elő mai technológiánk fejlődését.

Vajna Csongor-Mihály,
Szacsvay Imre Általános Iskola,
8. osztály