Verseim – Pap Nikoleta

Vég

Ez valami olyasmi, amit nem éreztem még,
Olyan különös, hisz azt hittem, megszülettem rég.
De nem, hisz az idő nem telik, nem megy sehova,
Csak az évszakok sietnek mindig tova.

Érzem, hogy a szív nem lüktet,
Nem folyik a vér,
Olyan, mintha leszűkült volna minden egyes ér.
Nem tehetem le a harcot, nem adhatom fel még,
Hisz a gyenge emberekhez közelít igazán a vég.

Végre látom már

Odakint tavasz van,
Repdesnek a madarak,
Ébresztik hangjukkal
A kicsike falvakat.

Kinyíltak a virágok,
Pompáznak a kertek,
Kiabálnak a gyerekek:
„Csak játszani gyertek, gyertek!”

Látom már a tavasz jeleit,
Mikor minden olyan szép,
Kérdezem, hogy messzi földön
Te meddig maradsz még?

Kint a teraszon

Kint a teraszon ülök édesanyámmal,
Mögöttünk az élet vágtat, nagyon nagy munkával.
Mag a kezünkben, hisz így van ez falun,
Ez valami olyasmi, amit az ember nem csak úgy megun.

Tárgyaljuk az életet, s siratjuk a legszebb éveket,
Nem panaszkodik ő, csak elmondja a vétkeket.
Nem esik az eső most, ragyog a nap sugara,
S áldja e nő szavait, hisz ő egy nagyon jó anya.

Gyere haza

Gyere haza, itt a helyed mellettem,
Nem segít rajtad az a távoli idegen.
Nem minden a pénz, a hatalom, a siker,
Nem, ha álmodban nincsen, aki féltve figyel.

Ülj vonatra, s szaladj haza hozzám,
Sosem kérdezem majd meg, hogy nekem mit is hoztál.
Hisz nem minden a gazdagság, de sokkal inkább az öröm,
Hisz ha itt vagy, a szívem nem mindig csak töröm.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály