Kalács, sonka és torma

A húsvét nemcsak vallási ünnep, hanem a tavasz érkezésének, az újjászületésnek is a jelképe, amelyhez a magyarok lakta vidékeken gazdag és sokszínű néphagyományok kapcsolódnak. A különféle vidékeken kialakult szokások nemcsak az ünnepi asztal kínálatát határozták meg, hanem mágikus, közösségi és természeti rítusokat is magukban foglaltak – a vízzel, a tojással, a zöldágakkal és a határokkal kapcsolatos hiedelmek mind ennek a kulturális örökségnek a részei.

Húsvétvasárnaphoz – más nagy ünnepekhez hasonlóan – számos tiltás és vallásos jellegű hagyomány kapcsolódott. Ezen a napon nem főztek, nem söpörtek, nem varrtak, és a trágyát sem vitték ki az istállóból. A Tápió menti vidékeken például azt tartották, hogy a seprés elűzné a locsolókat. Ugyancsak tilos volt állatot befogni vagy kihajtani: nem mozdult ki sem a csorda, sem a csürhe.

Húsvétvasárnap a víznek különleges, mágikus erőt tulajdonítottak. Bukovinában úgy hitték, hogy aki elsőként merít vizet, azt szerencse kíséri az év során. Moldvában a napfelkelte előtt keresztútra öntött víz védelmet nyújtott a jégeső és más természeti csapások ellen. A vízzel való húsvéti rítusok tehát a tisztulás, egészség és a természet feletti védelem jelképei voltak.

A húsvéti tojásnak kiemelt szerepe volt az ünnepi rítusokban. Elterjedt szokás volt, hogy piros tojást tettek a mosdóvízbe, s ezzel mosakodott meg az egész család az egészség reményében. A moldvai magyaroknál ezt a tojást mindenkinek a másik homlokához kellett ütni, hogy ne fájjon a fejük. A palócoknál szokás volt a szentelt tojás közös elfogyasztása: ahányan voltak a családban, annyi részre vágták, hogy eltévedés esetén jusson eszükbe, kivel ették meg – hasonlóan a karácsonyi alma szimbolikájához.

Az ünnep vasárnapi jellegzetes ételei a sonka, a főtt tojás, a kalács, valamint a bor és a pálinka voltak. Ezeket sok helyen meg is szentelték: a gazdaasszony vitte el a templomba, kendővel letakart kosárban. A Tápió mentén például kifejezetten a sonkát, tojást és kalácsot vitték szentelni. Bár ma már sok helyen maguk végzik el az ételek megszentelését, a hagyomány emléke tovább él. Pándon a sonka és kalács mellett töltött káposztát is készítettek, újabban pedig rántott hús került az ünnepi asztalra.

A szentelés után megmaradt ételek maradékait tisztelettel kezelték: nem dobták el, legfeljebb a tűzbe vetették. A bukovinai magyarok például a szentelt morzsa hamujával súroltak. Lukácsházán az volt a hiedelem, hogy az elégetett morzsa a túlvilágon lévőknek szánt adomány. Egyes helyeken a sonka csontját a gyümölcsfára akasztották, hogy bőséges termést hozzon, míg máshol vihar idején dobták a tűzbe, hogy elkerüljék a villámcsapást. A zempléni falvakban a kalács morzsáját a tyúkoknak adták, hogy jobban tojjanak. Hajdúdorogon a maradékot elásták a ház tövébe, hitük szerint ez megvédte a házat a bajtól. Egyes hiedelmek szerint a földbe került pászkamorzsa hét év múlva virággá változik, és minden évben kivirágzik – ezt nevezték „pászkamorzsavirágnak”.

A tavasz beköszöntét szimbolizálta a húsvéti zöldágjárás, amelyet elsősorban a Dunántúlon, például a Veszprém megyei Gyulakeszin gyakoroltak. Itt a lányok szalagokkal feldíszített koronavirággal indultak a templomtól, énekelve, sorban haladva végig a falun. A zöld ág a Székelyföldön hasonló szerepet töltött be, mint a májusfa: a legények feldíszített fenyőágat helyeztek választottjuk házának tetejére. A virág hiánya szégyennek számított: arra utalt, hogy a lánynak nincs udvarlója vagy rossz a hírneve. Húsvét másodnapján a fiúk meglátogatták a lányokat, meglocsolták őket, amiért piros tojást és más ajándékot kaptak – ezt a lányok harmadnap viszonozták.

Virradóra tartották a húsvéti határjárást is, amely vallási külsőségekkel, de mágikus céllal zajlott: a vetések megóvása és a fiatalok tanítása volt a célja. Két fő változatát ismerjük: a zalaegerszegit és a székelyföldit. Zalaegerszegen történelmi emléke is volt: a nagykanizsai török basa legyőzésére emlékeztek vele. A szertartás énekkel, imádsággal, dobpergéssel és puskalövésekkel zajlott. Az újoncokat pálcacsapásokkal fogadták. A határjárók tavaszi ágakkal, főleg puspánggal borítva tértek vissza, ezzel is jelezve a természet újjászületését. A székelyföldi változatban tisztségviselőket választottak, a rendetlenkedőket megbüntették, útjuk során forrásokat tisztítottak, s a szertartás hajnalig tartott.

A Maros-Torda megyei Szentgericén a határjárást követően húsvéti didergést tartottak. Ez a közösségi véleménynyilvánítás és megszégyenítés formája volt: megesett lányoknak bölcsőt, tolvajoknak börtönt, hanyag papoknak keresztelni valót, részeges kántoroknak pálinkát ajánlottak – mindezt tréfás formában, de figyelmeztető céllal. A házaktól tojást is gyűjtöttek.

Húsvéthétfő a magyar néphagyományban kiemelkedően fontos, különösen a férfiak locsolkodással kapcsolatos szokásai révén. Ez a nap a víz, a termékenység és a megújulás szimbólumaként vált jelentőssé, melyet játékos formában a fiatal legények a lányok meglocsolásával ünnepeltek meg. A locsolás eredetileg tisztító, termékenységvarázsló rítus volt, amely vízzel történt, később azonban megjelent az illatos kölnivel való permetezés is. A locsolásért cserébe a lányok piros tojást adtak ajándékba, de sok helyen más finomságokat – kalácsot, süteményt, italt – is kínáltak. A locsolkodás nem csupán udvarlási forma volt, hanem egyfajta közösségi esemény is: a fiúk csapatokban járták végig a falut, gyakran énekszóval, tréfás verssel kérve engedélyt a locsolásra.

A hagyomány szerint a locsolatlan lány hervadásnak indult – így mindenki igyekezett elkerülni a szégyent. Egyes vidékeken – például a palócoknál – szigorú rendje volt annak, hogy ki kit locsolhatott meg elsőként, és ennek alapján lehetett következtetni titkos szerelmekre is. Húsvéthétfő tehát egyszerre volt vidám, játékos esemény és mélyebb, mágikus jelentéssel bíró szertartás, amely máig élő része a magyar húsvéti hagyományvilágnak.

Felhasznált forrás: neprajz.hu

Corodi Victor,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
II. év