Az elmúlt hétvégék szelleme

A cím, amely tulajdonképpen összefoglalja a mai cikkemet, talán kissé hátborzongatónak tűnhet, de valójában csak arra utal, milyen gyorsan telik az idő – mintha minden pillanat csak egy szellem lenne, amely gyorsan elsuhan. Pontosan ilyen gyorsan múlt el az elmúlt hétvége is, sőt, talán az egész hónap, hiszen minden hétvégén versenyeken vettem részt. Mondanom sem kell, rendesen elfáradtam.

Ha őszinte akarok lenni, természetesen tudom, hogy ezeknek a versenyeknek van értelmük és hasznuk az életemre, a jövőmre nézve. Talán épp ez a mostani fáradtság vezet majd arra az útra, amelyen járnom kell. Mégis, néha nagyon sok tud lenni a folyamatos stressz, amit ezek a hétvégi versenyek okoznak.

Az egyik korábbi cikkben egy hozzám hasonló szerző már megfogalmazta saját véleményét a versenyek fontosságáról. Én azonban úgy gondolom, hogy megvannak a sajátos hátrányai is annak, ha valaki rendszeresen részt vesz ilyen eseményeken. Például túl magas elvárásokat támaszthat saját magával szemben, és nem tud határt húzni – hiszen mindig lesznek nála jobbak. Ezzel önmagában nem is lenne gond, ha ez a törekvés nem fordulna át időnként egy negatív, egészségtelen, sőt káros versengésbe.

Néhány eset már azért is kezd ijesztő lenni, mert egyes diákok több energiát fordítanak a versenyekre, mint az iskolai tanulmányaikra – pedig az iskola általában elsődleges kellene, hogy legyen, különösen akkor, ha valaki komolyan tervezi a jövőjét.

Mindezek ellenére nem célom senkit lebeszélni a versenyekről, hiszen alapvetően nagyon fontos szerepet játszanak a fejlődésben és az egészséges versenyszellem kialakulásában. A mai cikkemnek azonban nem is az a célja, hogy a versenyek előnyeit vagy hátrányait boncolgassa. Sokkal inkább szeretném megosztani azokat az érzéseimet, amelyeket az elmúlt hétvégén éltem át – egy igazán hosszú és fárasztó hétvégén, amikor is részt vettem egy neves versenyen Csíkszeredában, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen.

Azok, akik egy kicsit is értenek a földrajzhoz, valószínűleg már kiszámolták, hogy a Csíkszeredába vezető út meglehetősen hosszú – egészen pontosan 12 óra, legalábbis vonattal. Éppen ezért alakult úgy, hogy a szombati, április 12-én megrendezett versenyre mi – vagyis a négytagú csapatunk és egy kísérőtanár – már péntek délután, fél háromkor elindultunk.

Az utunk első felét busszal tettük meg, ami azt jelentette, hogy hegyeken és völgyeken át jutottunk el Kolozsvárig. Ott igyekeznünk kellett, mert a vonat, amely Bethlenig vitt volna minket, már indulásra készen állt. Szerencsénkre – vagy talán mégsem – elértük a vonatot, és másfél órán belül már Bethlen állomásán vártuk a következő járatot, amely egyenesen Csíkszeredába vitt volna.

Természetesen késett a vonatunk, így a tervezett érkezési időhöz – éjjel háromnegyed kettőhöz – képest kicsit később értünk célba. De abban a pillanatban már egyikünket sem zavarta a késés: mindannyian egyformán fáradtak és nyűgösek voltunk.

A szállásunk a Parc Hotelben volt, amely elég messze esett a városközponttól, így kénytelenek voltunk taxit hívni, hogy odajussunk. Az első éjszakán gyorsan túlestünk – vagy inkább átcsúsztunk rajta – és már várt is ránk a jól megérdemelt reggeli, amely meglepően bőséges volt. Minden jelenlévő választhatott zöldségek, felvágottak vagy épp joghurtok közül.

Mondanom sem kell, hogy a reggelünk valódi megmentője nem az étel volt, hanem a gondosan elkészített, meglehetősen hatásos kávé – még akkor is, ha amúgy egyikünk sem mondható kávéfüggőnek.

Elég hamar el kellett indulnunk a szállodából, egyenesen az egyetem felé, ahol már vártak minket a szervezők – és természetesen a kidolgozásra váró tételek is.

Lassan teljesen elmeséltem a hétvégém történéseit, ám még nem avattam be az olvasókat a verseny részleteibe. Először is tudni kell erről a megmérettetésről, hogy a vállalkozások terjeszkedésével, fejlődésével és problémáinak megoldásával foglalkozik – de nem akármilyen módon. A csapatoknak, akik beneveznek, egy konkrét vállalkozással kapcsolatos kérdésekre vagy kérésekre kell megoldásokat kidolgozniuk.

Mi – mint „nagyon profi vállalkozók” – már a március 22-i előválogatón is jól szerepeltünk, így lehetőséget kaptunk arra, hogy részt vegyünk a döntőben is. Ezúttal egy húsfeldolgozó üzlet működésével és kihívásaival kellett foglalkoznunk.

A feladatunk annyi volt, hogy egy egyetemi hallgató – aki a vezetőnk szerepét töltötte be – társaságában egy külön terembe vonultunk vissza, ahol kidolgozhattuk a tételünket. A verseny időintervalluma reggel 9-től délután 1 óráig, majd délután 2-től este 7-ig tartott. Ez alatt az idő alatt nem használhattuk a telefonjainkat, és nem léphettünk kapcsolatba a felkészítő tanárunkkal sem. A szervezők és a zsűri ugyanis kíváncsiak voltak arra, hogy miként oldanánk meg egy ilyen szituációt teljesen önállóan, mint leendő vállalkozók.

Szerencsére négytagú csapatot alkottunk, így a munka is megoszlott: volt, aki a számításokat és pénzügyeket intézte, más a prezentációs anyag elkészítéséért felelt, én pedig az információk összegyűjtésével és a feltett kérdések logikus megválaszolásával foglalkoztam.

A napunk első fele elég hamar eltelt – olyannyira, hogy visszaemlékezve máris az ebédnél ülünk, és épp azon botránkozunk, hogyan lehet megenni azt a gyenge töklevest… Természetesen minden rossz után jön valami jó is: kaptunk krumplipürét, de sajnos így sem laktunk jól.

Egy rövid séta után újra a gépeink elé ültünk, és folytattuk a munkát a versenyfeladatokon. A délelőtti részhez hasonlóan a délután is gyorsan eltelt, majd egy ízletes vacsorát követően visszatértünk a szállásra, ahol már csak a szövegeinket gyakoroltuk be, hiszen a prezentációkat már korábban leadtuk. Ez az éjszaka lassabban telt, több tanulással, de tartotta bennünk a lelket, hogy a nehezén túl vagyunk, és hamarosan indulunk haza.

A bemutató alatt nagyon izgatottak voltunk, szerettünk volna minél ügyesebben szerepelni a Pénzmágus vetélkedő döntőjén. Ez kisebb-nagyobb sikerrel meg is valósult: országos szinten a 4. helyet szereztük meg. Bár kicsit csalódottan vettük az irányt a „Málna” nevű cukrászda felé, ott végül mindannyiunk hangulata jobb lett – köszönhetően egy-egy finom süteménynek és limonádénak.

A délután is hamar elröppent, ugyanis a többi csapattal töltöttük, akikkel sikerült kicsit jobban is megismerkednünk – ez pedig azért is különösen jó, mert így a világ, vagyis Románia különböző pontjain is lettek barátaink.

A hazafelé vezető út sokkal gyorsabban telt, mint az odafelé tartó, valószínűleg azért, mert az éjszakai utazás során mindenki elaludt.

Most pedig itt ülök az ágyamban, és örülök, hogy részt vehettem ezen a csodálatos versenyen. Ugyanakkor a szívemben még nagyobb helyet foglal el a hála – amiért épségben hazaértünk.

Kiemelt fotó forrása: Pénzmágus hivatalos Facebook-oldala

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály