Rezignáció – Üveges István verse

Rezignáció

Elsorvadt már vágynak ereje,
Miként érted sincs virágzás,
Hol a patak kihalt öblösen,
S csak vágyam az inspirálás,

Eltekintek könnyes tükrimtől,
Hisz most is egy igaz vágy fűt:
Boldoggá tesz egy másik vő,
S harmadnapra látom, miként tűnt,

Tűnt szemednek dacos bárkája,
Kivált fontoskodó bája,
Mi nem satnya, se nem megvető,
Csak tudom, milyen megnyerő,

Hisz elsodort az ár árvize,
Eget s földet megrengette,
S áldást sem akarok tetézni,
Csak rezignálni s elmenni,

Mert a lila akácokban is
Csak piros orcádat látom,
S a tavasszal kirügyezvén is
Virágok rétén illatod,

Eltölti szellemem illatod,
Megüt a vágy, oly nagyolt vágy,
S ezt elhagyván sebeim kardok,
S végigmar a hosszú alvás…

Ágyamon gyomoridegem van,
Megerőszakol kevélyen,
Míg szenvelgő szívemet öli,
S a rózsabimbó, mi körít,

Elrohadt, oly gyenge álmodás,
De szemem soha jobbat nem lát,
Miként kivált már barna szirom,
Ezt tetézi majd a sírom,

Koporsómat töltse el nyirkod,
S testem a rothadt töltse el,
Hiszen magam is barna leszek,
Végül majd én is elhalok.

Üveges István,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. A osztály