Időn túl – Gyulai Jázmin versei

Az idő és az emlékek játéka

Az idő, mint víz a kövek felett,
lassan mossa le a régieket,
észrevétlen hord el minden hangot,
arcot, nevetést, elsuttogott mondatot.

Volt egyszer nyár – vagy csak álmodtam?
Egy mosoly villant be egy régi ablakban.
A falakra árnyékot vetett a múlt,
most már csönd van, minden elcsitult.

Mégis néha visszatér egy illat, egy régi dal,
feloldódik a zár, amit őrzött a fal.
Egy fotó sarkán ott pihen a fény,
és a tegnap újraéled egy álom színterén.

Nem kérdez az idő, nem ad magyarázatot,
csak elrejt és visszaad néha pár pillanatot.
Olykor fáj, máskor csak csendben marad,
mint egy régi levélben felejtett mondat.

És mi csak állunk a mostban, némán,
nézve, ahogy a múlt sodródik tovább,
de egy-egy percre, mint parázs a hamuban,
fellobban bennünk, amit az idő már eltakart.

Egy névtelen sziget

Hol kövek pihentek, és hallgatott a mély,
Ott született újjá a zúgó tél.
Jég robajában föld szakadt,
És zátonyból emelkedett fel az új alak.

A víz meséje írt, sodort, formált,
Faág, iszap és sziklakoszorú járt.
Ahol csend volt, ott erdő született,
Földanya szíve dobbant, életet lehelt.

A sziget most énekel, névtelen hírnök,
S zöld lombja közt az idő is megbűvöl.
Minden áradás új csodát hoz rá,
S a Duna karjában álmodik tovább.

Ott, ahol a fény megszelídül

Nem kérdezek már, csak hallgatok,
ahol te voltál, ott most árnyak laknak.
De néha még érzem: itt maradt
valami belőled, talán egy néma hang.

A múltban jársz, de bennem élsz,
mint régi dallam, ami halkan kél.
A csészéd helye, az esti fény,
minden apróság rólad mesél.

Nem volt búcsú, csak csend szakadt,
mintha az ég is elhallgatott volna.
De a szív tudja, amit a száj nem,
hogy aki szeret, nem hagy el teljesen.

Néha, mikor a nap is megpihen,
úgy érzem, mintha figyelnél a messzi helyeken.
És akkor a világ már nem is olyan nehéz,
csak egy kicsit… mert nélküled veszteség minden.

Gyulai Jázmin,
Arany János Elméleti Líceum