Elégia egy padon – Pontos Kristóf verse

Elégia egy padon

Ültünk, ahol a csönd még élni mert,
Lombokon átszűrődve hullt a fény – levert
Álmok közt simult hozzám kezed,
S a perc, mit belénk írt az emlékezet.

A park, a fák – mind néma díszlet volt,
Csak mi voltunk valódiak,
Minden más tünékeny, átmeneti,
Mint őszi levél, mely száll, s elveszi
A szél, mire még ránézhetnél újra.

Te ott voltál. Szerettél.
Nemsokára az idő árnya áthajolt ránk is,
S a csók, mi egykor tűz volt, most már dísz,
Csak egy régi padon, amit megőriz
Egy álom, mely túl halk ahhoz, hogy bántson.

És ha egyszer visszatérek még oda,
Ahol a csend a szívekhez hajolt,
Talán még érzem, ahogy néztél rám –
De te már messze leszel… túl a nyár hajnalán.

Pontos Kristóf,
Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium