Volt egyszer egy Staféta!

A magyar költészet napja alkalmából

Közösség. Egy közösséghez tartozni talán az egyik legfontosabb dolog, amit egy ember kívánhat magának – még akkor is, ha sokan áldásként tekintenek az egyedül eltöltött időre. A közösség lehet családi kör, baráti társaság, imakör vagy akár egy tágabb ismeretségi háló. A történelemből viszont azt is megtanulhattuk, hogy néha teljesen idegen emberek is képesek egy kiváló közösséget alkotni – sokszor az alapján, hogy ugyanazt a nyelvet beszélik. Büszkén mondhatom, hogy a magyar nép is ilyen közösség: évtizedeken, sőt, évszázadokon keresztül, bármilyen nehézségek is érték, mindig összetartott.

Sokan fel is teszik a kérdést: mi lehet az oka annak, hogy a népek és azok tagjai ennyi megpróbáltatás ellenére is képesek megfogni egymás kezét? A válasz egyszerű: a hang, amelyen megszólalnak, és a gondolatok, amelyeket megosztanak egymással. Ezek a gondolatok nem csupán hétköznapi beszélgetések során cserélődnek, sokszor írás formájában születnek meg. Nem az üzenetküldő alkalmazásokban küldött vicces matricákra gondolok, hanem az irodalmi művekre, amelyek generációkon átívelve adják tovább ugyanazokat az értékeket.

Erre tökéletes bizonyíték minden vers vagy fennmaradt mű, amelyet elődeink írtak. Ma, amikor ezeket elemezzük, próbálunk azonosulni az íróikkal. Háborúk, szerelmi bánatok, családi nehézségek – számtalan különböző, elgondolkodtató téma, amely közelebb hozhat több millió embert egymáshoz. Az ilyen értékek, amelyeket verseinkkel és gondolatainkkal adunk át egymásnak, akár világokat is összeköthetnek.

Éppen ezért ismerik el különböző országok más nemzetek híres íróit, költőit, sőt, gyakran le is fordítják műveiket, hogy mindenki számára elérhetők legyenek. Ilyenek például William Shakespeare, Johann Wolfgang von Goethe, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij vagy Jane Austen – az ő műveik ma már az egész világon ismertek. És milyen jó, hogy ismertek! Általuk – legyen szó epikáról, drámáról vagy líráról – megismerjük az adott ország kultúráját, politikai rendszerét, nehézségeit, valamint a benne élő emberek mély gondolatait.

A mi irodalmunk is számos kiváló, tiszteletre méltó írót és költőt adott a világnak. Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Jókai Mór, Madách Imre, Kosztolányi Dezső – hogy csak néhányat említsek. A költők közül kiemelkedik József Attila, Ady Endre, Petőfi Sándor, Juhász Gyula és Arany János, akik – bár nem egy időben éltek – munkásságukkal lerakták a magyar kultúra és irodalom alapjait. Olyannyira fontos számunkra az örökségük, hogy megfogadtuk: nem hagyjuk kihalni anyanyelvünk szépségeit, és évtizedekkel, évszázadokkal később is igyekszünk legalább annyit tenni, mint ők – a lelkes elődeink.

Így érkeztünk el napjainkig, amikor a kortárs írók és költők is büszkévé teszik az irodalmi életet, méltón képviselve a régi mestereket. Szerencsére sokan igyekeznek támogatni e fiatal tehetségeket, hogy tovább csiszolják bennük a drága ékkövet.

Idén, 2025. április 11-én is sok helyen megemlékeztek a magyar költészet szelleméről. A fiatal költők számára is készültek programok – például április 10-én egy különleges rendezvényre került sor Szűcs László és Kemenes Henriette költők szervezésében. A diákírók ezen az alkalmon megoszthatták saját gondolataikat a közönséggel.

A rendezvény első állomása a Petőfi-parkban, József Attila szobránál volt, ahol egy zenekar előadásában hallhattunk megzenésített verseket a költőtől. Ekkor néhány szóban felidéztük József Attila életét is, aki 1905. április 11-én született – ezért kötjük az ő születésnapjához a költészet napját. Szegény családban jött világra, édesapja elhagyta őt, édesanyját és két nővérét, Jolánt és Etelkát. Édesanyja betegeskedett, így gyakran a gyerekeknek kellett megkeresni a napi betevőt. Ez a nehéz sors minden bizonnyal meghatározta József Attila életét és költészetét is. A szerelemben sem járt szerencsével: sem Vágó Márta, sem Gyömrői Edit, sem Kozmutza Flóra vagy Szántó Judit nem tudta viszonozni érzéseit. Végül – bár halálát titkok övezik – sokan úgy gondolják, hogy 1937. december 3-án tudatosan lépett a vasúti sínekre.

A költő emléke előtt tisztelegve ezután átvonultunk a FIX Makerspace rendezvénytermébe, ahol szeretettel fogadtak minket a szervezők. Először Szűcs László költő, az Újvárad folyóirat főszerkesztője, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete elnöke köszöntött minket, majd a Holnap Kulturális Egyesület nevében Kemenes Henriette költő és műfordító osztotta meg ünnepi gondolatait. Buzdított minket arra, hogy csatlakozzunk közösségükhöz, akár önkéntesként is – hiszen az est célja egyben az Élő Várad Mozgalom lendületének erősítése volt, az új nemzedék bevonásával.

Ezután egy kisfilmet vetítettek, amelyben Dimény Ármin, 9. osztályos tanuló dolgozta fel József Attila egyik jelentős versét, rámutatva a munkásosztályon belüli társadalmi különbségekre. A délután egyik legmeghatóbb pillanata azonban az volt, amikor a kortárs, kezdő költők – beleértve a Majomsziget diáklap szerkesztői – előadhatták saját verseiket a közönség előtt, amely hatalmas szeretettel fogadta őket. Eközben más művészeti ágak is szerepet kaptak az eseményen: az újság tagjainak rajzait, festményeit és fotóit vetítés formájában is megismerhettük.

Mondanom sem kell, fantasztikus hangulatban telt a délután. Azoknak a költőknek sem kell csüggedniük, akik most nem tudtak jelen lenni, ugyanis a Léda-ház felújítása után májustól hasonló felolvasóestek szervezését is tervezik.

Fontos megjegyeznem, hogy az elmúlt napokban, és minden bizonnyal az elkövetkező időszakban is, számos esemény és ünnepség zajlik a magyar költészet napja alkalmából – mindez a hazaszeretetünket és hálánkat fejezi ki a múlt költői iránt. (Újságunk szerkesztőségének néhány tagja is meglepetéssel készül a látogatók számára.)

Hiszem – sőt, biztos vagyok benne –, hogy a jövő generációi is megismerik majd ezeknek a lelkes költőknek a munkásságát, s mire ez megtörténik, már újabb költők lírája is csatlakozik hozzájuk.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály