Gyulai Jázmin versei

Álmok a némaságban

Felhők takarják az éj sötétjét,
Mégis, a csend veled mindig másképp élt.
Nem értem, miért hagytál ekkora hiányt,
Álmok kergetik a meg nem értett világot.
Szavak hullnak szét a némaság tengerében,
Hangod nélkül minden elcsendesült egészen.
Csak a múlt képei őrzik az érzést,
Hogyan állíthatnám meg az idő szédülését?
Lépek, de mintha a földbe gyökereznék,
Továbbmenni már nem is remélnék.
Mégsem adhatom fel, ha bennem élsz,
Hisz a remény az, ami mindig felkelt.

Ott vagy még

Fekszem a csendben, várlak megint,
de az idő már nem ad vissza semmit.
Egy régi mosoly él még velem,
mint fény, ami eltűnt, de bennem pihen.
Lépéseid már nem hallom itt,
mégis őrzöm őket a szívemig.
Hiába múlik, nem lesz más,
te bennem maradtál, mint egy írás.
Nem szól a hangod, de beszélsz velem,
álmomban néha itt vagy velem.
És bár a valóság mást mutat,
a lelkem még mindig téged kutat.
Hiányod csendje súlyos teher,
de megtanultam: a szeretet nem vész el.
Ott vagy még minden nap mögött,
ahogy az emlék is él, ha a test már köd.

Gyulai Jázmin,
Arany János Elméleti Líceum