Gondolatok – Kendi Dominik-János versei

Itt hagyott

Magad után csak árnyékot hagytál,
Helyed már nincs itt, de a hiányod érzékelhető,
Virágzó telet hoztál,
A hideg szélben tavaszom már nem értékelhető.

Nem szúrtál meg, de te tartottad a tőrt,
Fehér zászlóimat vérvörösre festve,
Világ folyói csordultak szívemből, lelkemből,
Szúr a mellkasom, ezért nem maradhat rejtve.

Vörös tócsa, fehér zászlók, zöld zászlók,
A golyó nem mellettem suhant el,
Mert az pont rajtam ment keresztül,
A lényemen, azon már csak átnézel.

Tehetetlen vagyok, még a mindentudó ész is.
Mert ő is elhitte, hogy miattad nem kell féljen,
És talán a maszkom takar, hisz „átestem rajtad”,
De tudd, hogy szívem csak a rúgásoktól védem.

Megígértem

Megígértem magamnak, nem írok többet,
Hisz bölcsen lengettem tegnap a fehér zászlót.
Mégis ereimet vágom, éles késsel,
Becsukom, de be nem zárom az ajtót.

Lehet, eltűnök, a ködben elveszek,
Hogy ne lássátok, ahogy rombolom magam.
Újraépíteni a földvárat, a temetőtől messzire,
Ahogy átírom nektek most már minden szavam.

Megígértem magamnak, hogy nem írok többet, a világ végezetéig,
De a szabályok a nemeseknek valóak,
Mégis azért meghúzódok, hogy egyszer folytassam,
Ha a napsugár rám mosolyog, érzéseim ne legyenek hiábavalóak.

Savanyú hazugság

Savanyú hazugság, mérgező szavad,
Az, hogy szeretsz, édes, mint a cukor,
Keserű igazság, mi lelkemet nyomja,
Megfertőzött, komor szavak, összeránduló gyomor.

Mint a bor, a boldogság forrása,
Olyan vagy te, szép és finom,
Éjjeleket borral és veled töltve,
Mindent feltártam: minden titkom.

A bor, a mulatozás és az élet,
De vérző ágyon fekve minden más,
Eldobtam a bort, te meg engem,
Tánc életem végéig, végtelen forgás.

S lovagiasnak lenni, szibériai hideg
Szívem lakóhelye, mióta itt hagytál.
A falhoz szögeztél, magadénak neveztél,
Odaszögeztél, pedig idővel mindent megkapnál.

Meggyőző

Meggyőző vagy tavaszi éjszakán,
Angyal vagy az angyalok karán,
Messze útra mentünk együtt,
Sehol sem látlak, s mégis mindenütt.

Éjjelek zúgnak rólad, citerák kísérik,
Szívemnek fájdalma lettél, testem lassan elvérzik,
S szívemnek egykori legnagyobb vágya
Most már lelkemnek legsötétebb átka.

Már tavasz van, kinyíltak a virágok.
Lelkemnek tavasza, az már rég elvirágzott.
S a tél hidege kopogtat megint vállamon,
Összeestem, ennyi volt, nem állhatok már a lábamon.

Elegem van

Elegem van, az a hamis mosoly,
Amit mindig maszkként veszek az arcomra,
Teher vagyok mindenkinek, tudom,
A létem sem tehető a hasznomra.

Nem látom értelmét semminek sem,
Az energia nélküli életnek,
Nem vagyok az igazi én, nem vagyok,
Minden rossz szó – engem tépkednek.

Elegem van abból, hogy képtelenség boldognak lenni,
Hogy a problémámra nincs megoldás, csak ha eltűnök.
Nem tudjátok, milyen érzés ez, hogy mennyire rossz,
Milyen az, mikor egy törött szívet szavatokkal gyűlöltök.

Megérdemlem

Megérdemlem azt, amit nem kellene,
A sok rossz szót, a káromló szavakat,
A fa lassan belebetegszik régi gyötrelmeibe.
Télen elszárad, nem éli meg a nyarakat.

Megérdemlem, mert tudom, hogy vicc,
Hogy amit mondtok, nem gondoljátok komolyan,
De így is nevettek boldogan, folytatjátok az életet,
S élitek azt, nem tudjátok, mennyire gonoszan.

Talán egy nap rájöttök, hogy a szavaknak ára van,
Hogy azzal öltetek minden egyes nap.
És addig nem is fogja lelkiismereteteket bántani,
Míg el nem jut egyszer hozzátok az a bizonyos hírlap.

Szemeid

Egyszer megláttam a szemeid,
S bennük a világot, amiben élni akartam,
Olyan csodás világot rejtettek,
De a végén, mint bukott angyalban, csalódtam.

Elvesztettelek, s nem akarok más világban élni,
Nem éri meg, mert egyik sem a tiéd,
Nem hallhatom többé hangodat,
A hangszálaidon távozó meleg, édes zenét.

És nálam volt a kard, nálam volt a páncél,
Hogy a szemed, hangod világát megvédjem,
De a koronát, hogy az enyém legyél, az nem,
Az nincs meg, azzal már rég elkéstem.

Kendi Dominik-János,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály