Csendben kiáltok – Pap Nikoleta versei

A kérdés

Kérdések hosszú sora tárul elém naponta:
miért teszem ezt, s miért nem lépek amoda?
Hogy is válaszolhatnék ennyi mindenre egyedül,
ha a réten a tücsök nekem már nem hegedül.

Nem értik az emberek a fájdalmat a szememben,
s azt kérdezik, miért tartom kezemet a zsebemben.
Az ember szeme könnybe lábad, s nem figyeli senki,
Mert ez olyan különös probléma, olyan komoly, benti.

Nem ismernek, s faggatnak, érdeklődnek, mi bajom,
Ha ráéreznek egy pontra, mindig csak tagadom.
Nem segít az ima, nem segít a béke,
mikor lesz jó a világ végre?

Tükör

Nézek a tükörbe,
bámulom a semmit,
ezzel a külsővel
nem nyerek meg senkit.

Ha eszek is,
kiesik számból a falat,
a kanálban olyan sokszor
csak egy cseppnyi marad.

Kiteszem a szívem,
s nem értékeli senki,
ilyenkor érzem igazán,
hogy tovább kéne menni.

Tintafolt

Kék pacák körös-körül az asztalon,
olyan, mint egy tucat hangya, épp olyan nagy a halom.
Összevissza cseppen-csurran,
s minden cseppje reám néz,
úgy csinál, mintha ez volna
a világon a legnagyobb vész.

Körök, pontok, vonalak,
zavarják az agyamat,
hogy töröljem innen fel
ezt a nagy mocsarat?

Törlöm, és fogy a tinta,
meglepő a sietség,
majd felemelem a zsebkendőt,
és kezemen csak ijedtség.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály