A történelem hasznáról és káráról

Könyvajánló Istitől

„Tekintsd a nyájat, amely melletted legelész tova: nem tudja, mi a tegnap, mi a ma, szerteszökdécsel, faldos, lenyugszik, emészt, felszökken újra, s így hajnaltól éjszakáig és napra nap, kurta pórázon minden kedvével s kedvetlenségével, mármint a pillanat cövekéhez kötve, s ezért sem búskomor, sem életunt. E látvány az embernek fájdalom, mert az állattal szemben ember voltával kérkedik, s annak boldogságára mégis féltékenyen tekint — hiszen egyedül ezt akarja: élni az állathoz hasonlóan, nem életuntán és fájdalmak között. S mégis hiába akarja, mert nem úgy akarja, ahogy az állat. Meg is kérdi egyszer az ember az állatot: miért nem szólsz hozzám a boldogságodról, miért csak bámulsz rám? Az állat akar is felelni, akarja mondani: onnan van ez, hogy mindig nyomban elfelejtem, amit mondani akartam — ekkor azonban ezt a választ is elfelejtette és hallgatott; úgyhogy az ember csak álmélkodott rajta.” – Írta Nietzsche 1873-ban, történelmi elmélkedésének nyitómondataként.

Hisz az ember fél, miközben az állat csak figyeli, majd pedig lassan elmegy mellőle, s egy új falatozásba kezd. Ezt mindennapjainkban is tapasztaljuk: a gyerek az iskolapadban fél a megvetéstől, feleléstől, vagy már keléskor is kibírhatatlannak érzi a napját, ami még el sem kezdődött. S mégis, hogyan képes az állat boldogabban és elégedettebben élni, mint az ember? Miként lehet ebben a történelem gyógyír vagy méreg számunkra?

A történelem hasznáról és káráról című briliáns esszét 1874-ben adta ki Friedrich Nietzsche, mint második művét a négy Korszerűtlen elmélkedés között, amelyekre később »egy-egy merénylet«-ként emlékezett vissza. E műveket az akkori német társadalom ellen irányította, kultúrájukat dekadensnek tartva, mindegyiket egy-egy adott részére vagy emberére irányítva, mintegy merényletekként lesújtva rájuk.

Mi is a történelem? Milyen részekre bontható fel? Hogy hat az életünkre? Ezek azok a vitális kérdések, amelyeket Nietzsche a műben felvet, és készségesen meg is válaszol. Ám itt a történelmet individuálisan közelíti meg, azaz nem mindenki számára, hanem egy-egy embernek, csoportnak, nemzetnek stb.

Nietzsche egy elég érdekes módon vázolja fel az emberi magatartást a történelem felé. Hiszen megkülönböztet egy történetietlenséget és történetiességet. Mint ahogyan a fenti allegóriából láthatjuk, az állat mindig elfelejti, amit akar mondani, ezért soha nem mond semmit, és persze nem is foglalkozik a múlttal, mert az nem táplálja, mint a fű. Azaz láncolatlan, nem köti a múlt. Szemben a történeti élettel, amely teljesen a múltban tartja az embert, hiszen ez csak ránk vonatkozik, mert az állattól eltérően mi képesek vagyunk gondolkodni és feltételezni dolgokat. És mégis: mit tehetünk mindezek ellen? Vagy van-e egyáltalán bármi hasznunk belőle?

Itt hozza fel Nietzsche az úgynevezett plasztikus erőt, amely egy ember azon képességét mutatja meg, hogy a múltat és jövőt, minden következményt és mindent, ami hatással van ránk vagy hatással lehet ránk, mennyire képes felfogni, beépíteni saját lényébe, és formálódni ezek hatására. A gyenge plasztikus erő fájdalmat hoz magával, mivel nem képes felvenni azt a formát, amire szüksége van. Nem hagyja el magát, és a statikusság örökös szenvedésében veszik el, mert nem adaptálódik a helyzethez.

Ellentétben ezzel, az erős plasztikus erőt a dinamikusság és az elhagyás jellemzi, áthatva a történetietlenséggel, ezzel késztetve a feledésre, ami a boldog élet egyik tartóoszlopa. Hiszen a derűs életben, nem pedig a múltban ragadva kell élni – tehát a jelenben és jövőben. Mindig az adott pillanatban, helyzetben mozogni, erősnek maradni, és akár az állat, tovább menni, legelni valót találni.

A könyv ezen a három alapelméleten nyugszik, illetve ezek kritikáján és kibővítésén, különösen a túl sok történelem fogyasztásának kérdésén, de ezt inkább a tudós lelkek felé irányítva. Hiszen a történelem akkoriban kezdett valódi tudománnyá válni, nem csupán kötetlen történetek összességévé maradni, amit Nietzsche a történelem rossz felhasználásának tekintett. Ez azért történt, mert az emberek nem erőt merítettek belőle, hanem mint valami brilianciát, luxussá tették, és teljesen elferdítették annak célját.

Ezt a korszerűtlen elmélkedést, amely még a mi korunkban is igaz lehet — keveset haladtunk előre, vagy talán egyáltalán semmit —, ajánlom a szabad szelleműek számára, mert nem kell félni megkérdőjelezni és megérteni a történelmet. Hiszen azok nem vannak, csak voltak, mert az új történelem kovácsai bennünk, az emberekben, a szabad szelleműekben rejlenek — csak tenni kell érte!

„Nem az, hogy nemzedéküket sírba kísérjék, hanem hogy új nemzedéket alapítsanak — ez hajtja őket szüntelen előre; s ha ők maguk későszülöttként jönnek is a világra — lehetséges olyan élet, amely ezt feledhetővé teszi —, az eljövendő nemzedékek csak elsőszülöttként fogják őket ismerni.”

Üveges István,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. A osztály