Hádésznak, Perszephonétól – Balogh Olívia versei

Éjszaka Hádész karjaiban

Az alvilág kapuja kitárul,
Csendben lépek árnyai közé.
Lépteim nyomán a holtak suttognak,
De te vársz rám, s nincs többé félelem.

Szemed sötét tűzként perzsel,
Kezed érintése bilincs és ölelés.
Hangod mély moraj a csendben,
Mely megremegtet, magához láncol.

Lassan hajolsz hozzám, leheleted
Selymes ígéret a bőrömön.
Karjaidban nincs múlt, se jövő,
Csak az éj, mely hozzád láncol örökkön.

A Styx felett a világ elcsitul,
Csak a szívünk dobban az éjben.
Hádész, tied vagyok,
S te az enyém – a sötétség fényében.

Hádész árulása

Sötét birodalmában esküvéssel zártál,
Szavad örökké elcsendesült, mint a Styx jege.
Azt hittem, karod börtön és menedék,
De most már tudom: hazugság fedele.

Lépteid nesztelenek, mégis érzem,
Másnak ígérted csókod tüzét.
Érintésed, mely egyszer enyém volt,
Most másnak hoz forró szenvedélyt.

A holtak nem sírnak, de én igen,
Mert a fájdalom élesebb, mint a végzet.
Hát nem elég neked a sötétség?
Miért kell más szívét is összetörnöd?

De tudd, Hádész, az árnyak is látnak,
A holtak is súgják nevemet.
S bár elvesztem benned,
Te is elvesztettél engem.

Már nélkülem uralkodsz

Hádész, azt hitted, örökre itt maradok,
Hogy a sötétség csókja elég bilincs nekem?
Nevettél, mikor hűséget esküdtem,
De most nézz rám – ez az utolsó üzenetem.

Azt hitted, a holtak nem suttognak rólad,
Hogy nem hallom meg hazug szavaid?
Hogy nem érzem más bőrén kezed nyomát,
Míg engem hideg éj borít?

Nem vagy isten, csak egy magányos árnyék,
Aki azt hitte, sosem hagyják el,
Pedig most nézz körül, Hádész:
Már nem vagyok itt, s többé nem is leszek.

Uralkodj a lelkek felett, de nélkülem,
Hisz egy dolgot felejtettél el:
Aki szeretetből jön, az el is mehet,
Ha már nincs mit szeretnie benned.

Balogh Olívia-Tamara,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály