Április elseje

Április elseje már évszázadok óta a bolondok napja, mégis mindmáig rejtély, honnan is ered pontosan ez az egész. Az viszont biztos, hogy ezen a napon minden a tréfákról, átverésekről és álhírekről szól. Aki bedől valaminek, azt úgy tartják, hogy „április bolondja” lett – na persze, mindezt jobb esetben nevetés követi. Bár a hagyomány eredete nem teljesen tiszta, az egyértelmű, hogy a média és a nagy márkák rendre ráerősítenek erre a napra a saját poénjaikkal, így pedig évről évre életben tartják ezt a nem hivatalos ünnepet.

A mai cikkben szeretném nektek röviden (már amennyire nálam ez lehetséges) elmesélni az egyik kedvenc emlékemet, ami pont április elsején történt meg.

Körülbelül hat- vagy hetedikesek lehettünk, amikor az osztállyal eldöntöttük, hogy április elsején megtréfálunk több tanárt is, hiszen azelőtti években pont hétvégére esett ez a nap, így pedig nem adatott lehetőségünk rá. Napokkal előtte tervezgettük, melyik tanárral mit csinálhatnánk mégis, mi lenne az, ami a legjobban illene hozzájuk, és ami miatt nem kapnánk rossz jegyet. Mire eljött a várva várt nap, mind izgatottan ültünk a padban. Matekóra következett, a tanárnőnk pedig az egyik legszigorúbb volt az egész iskolában. Féltünk, hogy mégis mi lesz a dolgok kimenetele, de már semmi nem állíthatott meg minket!

A tanárnő belépett a terembe, helyet foglalt a katedra mögött, mikor is észrevette, hogy két diák hiányzik az osztályból. Amint felőlük kérdezett, be is lépett a két osztálytársam a terembe. Az egész osztály egyszerre állt fel, és az osztálytársam imádkozva sétált lassan, mögötte a másikkal, aki kicsi darabokra vágott kenyeret osztogatott nekünk, azt játszva, hogy éppen Úrvacsorát tartunk. Halk kuncogások lepték be a termet, egészen addig, míg a tanárnő fel nem kiáltott, hogy mindenki üljön vissza a helyére… Ekkor még a kenyér is a torkunkon akadt. Hiába mondtuk neki, hogy csak egy tréfa akart lenni az egész és nagyon sajnáljuk, a tanárnő hajthatatlan volt, és arra utasított minket, hogy vegyünk elő egy lapot. Nem is kell mondani, milyen szúró tekinteteket kapott az, aki kitalálta ezt az ötletet és rávette a többieket is, azt mondva, hogy vicces lesz, és nem lesz belőle gond!

Így hát, a papír előttünk, toll a reszkető kezünkben, lapítottunk a padban, főképp azok, akik egyébként is bukásra álltak (én is ebbe a kategóriába tartoztam). A tanárnő elkezdte diktálni a feladatokat, mi pedig csak fogtuk a fejünket: ezt sosem fogjuk tudni megoldani!

Próbáltunk valamit kaparni a lapra, legalább ne kettest kapjunk, mikor pedig már azt hittük, hogy itt a vég, a tanárnőnk felkiáltott nevetve, hogy „Boldog április elsejét!”

El sem akartuk hinni, hogy mi voltunk azok, akik meg akarták tréfálni a tanárnőt, végül mégis velünk szúrtak ki, a megkönnyebbüléstől pedig hirtelen azt sem tudtuk, hogy nevessünk vagy sírjunk, és újra meg újra megkérdeztük a tanárnőt, hogy akkor ez biztos csak egy vicc volt és ugye nem lesz osztályozva a kis felmérőnk?

Mai napig egy nagyon kedves emlék ez a számomra, és szerettem volna megosztani veletek is. Fontosnak érzem, hogy megmaradjon ez a „hagyomány” az iskolákban is, vagy legalább ott, mert egy évben csak egyetlen nap van erre szentelve, és millió remek élményt lehet vele szerezni.

Olyan is történt, hogy pizsamába öltözve mentünk iskolába (még licibe is, tizenegyedik osztályban), tehát tényleg csak annyi a lényeg, hogy engedjétek el magatokat, és élvezzétek ki ezt a napot, a lehetőségek a tréfákra pedig határtalanok!

Nagyon remélem, hogy nektek is van hasonló vagy ennél is jobb emléketek ezen a napon, de ha nem, akkor itt az idő kreálni néhányat!

Kiemelt fotó: istockphoto.com

Balogh Gabriela,
Margitta