A perspektíva

Hisz mind hallottuk már, hogy ha mindenki egyforma lenne, akkor unalmas lenne a világ. De mégis mi által lenne ez a fajta monotonitás, érdemtelenség, ami a világot lehetetlenné tenné, egyedül az egyformaság miatt? Mi is különbözteti meg annyira az embereket más embertársaiktól?

Már az első pillanatoktól, születésünktől fogva eltérünk mindenki mástól: bőrszín, kilogramm, lágyság stb. Még akár ez is elég lenne ahhoz, hogy ne unatkozzunk és válaszoljunk kérdésünkre, de ki lenne az, aki napokig, akár egy örökkévalóságig tudna nézegetni újszülötteket? Megy az élet, tanulgatunk, majd egy ponton rájövünk, lehet az akár nagyon hamar vagy nagyon későn, hogy történnek a dolgok körülöttünk, a világban cseppek vagyunk, ami annyira jelentéktelen, mint bármilyen másik csepp. Ez a kis csepp a világban van, annak a része, de őbenne nincs a világ.

A világ pedig tág az ember számára, tágabb, mint bármi, amit elképzelhet, s ebben a végtelenben keresgél, kutat, keresi önmagát. Eme eseményt nevezzük köznyelven identitáskrízisnek. Mindenkiben egyszer sor kerül erre, mert ha a világ oly tág, akkor az embernek van benne valami, ami elvezetheti önmagához. Hát nem logikus?

Akár eme krízisnél is meg lehet állni, mint válasz a feltett kérdésre, de ez csak az ok egyik okozata, hiszen nem ez váltja ki, hogy keresni kezdjük önmagunkat.

Hát akkor mi? Hogy kis analógiával példálózzak, minden falevél végigmegy egy cikluson, ugyanúgy, akár az ember. Tavasszal rügyek születnek, nyáron a bőség sarlója kinöveszti őket, ilyenkor vannak erejük teljében, majd az ősz, ama csúfondáros ősz. S ekkor már nem csak vannak, hanem élnek a falevelek, hiszen egyre jobban nyomja őket az idő. Egyesek barnák, pirosak, mások sárgák, narancssárgák lesznek, de ez még nem minden: lehullanak, mert le kell hullniuk. Az életet is egyszer be kell fejezni.

A saját színükkel a saját helyükre esnek, és itt rejlik a titok, hiszen a kettő soha nem fedi pontosan egymást, csak részlegesen, ez a különbözőség titka.

S joggal kérdezhetjük, mégis minek a következménye ez valójában? Miért lesz idővel sötétebb és sötétebb előttünk az út, s miért változnak a dolgok? Hisz ez semmi nemesi, ez maga az élet lefolyása, semmi több. Hisz ki élt, él, és élni fog az, mind egy történet, körülményben és helyzetében gyökerezve.

Mert egyesek szeretnek élni, mások nem, unatkoznak. Ez a vászon, az élet, ehhez csekély jogunk van festeni teljesen, hiszen nem mi akarunk megszületni, meg főleg nem arról dönteni, hogy hova s hogy. S eme vászon színeket kap érzéseink, konfliktusaink, vágyaink által. Ez az élet, lehetünk csak szemlélők, akik sodródnak az árral, elemezzük, de nem cselekszünk. S vannak a heves lelkűek, kik cselekszenek, kik élnek, kiknek nem mindegy, hogy hova hullanak.

A gondolkodó tétlenül ül s vizsgálja élete folyását, míg az elszántan cselekvő fest, megragadja a nehéz vásznat, s vért izzadva fest a színnel telt anyagra. De van, ki egyiket sem teszi, ezek a tétlenek.

Ez különbözteti meg végeredményben az embereket. Azt, hogy mennyire akarnak szabadok lenni, kihasználni az üres teret a színek között. Mivel az ember magából merít, tehát soha nem önmaga teljesen, eme perspektivizmus elfogadásával kibékülhet önmagával, és lelkéből, szelleméből meríthet, hiszen csak ő tudja, hogy mit fest éppen a vászonra.

Kiemelt fotó forrása: https://www.saatchiart.com/en-ro/art/Painting-The-passing-of-time/1555459/7546961/view

Üveges István,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. A osztály