Mulandó – Darvasi Viktória versei

Rohanás

Éneklek egy dalt, de nem tudom, hogy az éj mit tartogat;
miközben lepereg előttem az egész életem…
S látom, hogy nem töltöm hasznosan a napokat…
mint megannyi szúró tüskebokor, olyan ez az érzelem.

Minden nap csak a munka
míg végül el nem fáradok,
s hazaérvén onnan, nincs idő az igazán fontos dolgokra…
Este pedig nem is alszok.

Te is folyton rohansz,
ezért nem látod, mi van az orrod előtt.
S nem is hallasz meg senkit, de majd fejre koppansz,
csak akkor már késő lesz megtalálni a benned rejlő erőt.

Ilyen ez a társadalom, ilyen ez a folytonos rohanás,
mely nem változik soha…
Ez egy irtó gyors kapkodás,
mely a lényeget mindig kihagyja…

Egy fejezet értelme

Most csak fekszem, s álmodozom a friss, finom fűben,
kívül-belül semmit sem hallok éppen.
Csend és nyugalom még a lombos fák közt életem,
alvás, pihenés és kényelem…

Egyszeriből a forróságtól erőt kapok,
s szinte százhússzal szegődve szorgalommal száguldok.
Futok, törekedek, rohanok:
izzanak szüntelenül a végtagok.

A fákról a levelek szállingózni kezdtek,
sárgásak-barnásak lettek.
S ugyanúgy rozsdásak az én kezeim is előre,
olyannyira, hogy nagyon el vagyok gyengülve…

Körbenézek, előttem a fehér pusztaság,
hátam mögött hősies diadalmasság!
S lám, érződik a hideg reszketés már,
az, hogy engem, odafent a ködben valaki vár…

Hiányzik

Hiányzik az édes, régi énem,
hiányzik az őszinte, szép szívem.
Hiányzik, amikor együtt játszottunk,
álmok szárnyán nagyokat álmodtunk.

Ó, mondd, miért tűnt el minden?
Minden olyan hirtelen.
Fáj, mert odalett,
és fáj, mert elveszett.

Darvasi Viktória-Bianka,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály