Az elmúlás nyomában – Balogh Olívia versei

Eltűnt nyomok

A pulcsid itt maradt, de már nem őrzöm,
Nem várok rád az ajtóban, nem kérdezősködöm.
Lépteid zaja régen elhalt,
Múltunk füstként lassan mindent szétoszlat.

Keresnélek, de csak az üresség felel,
Egy emlék súgja: nem jössz már el.
Elengednélek, de a szívem rab,
Mégis a semmibe nyúl a kezem, ha hívnál csak.

A jég a pohárban régen megadta magát,
Mint én is, mikor kimondtad a búcsúszót talán.
Lelkem tükrén millió repedés,
Minden darabja egy elveszett érzés.

És most az éjben suhan az árny,
Emléked még itt bolyong, s rám talál.
De reggelre eltűnik, nincs több szó,
Csak néhány nyom, mi elmosódott, fakó.

Köszönöm, hogy voltál nekem

Ott voltál mindig, ha elbotlottam,
Fogtad a kezem, ha összeroppantam.
Szavaid gyengéden simogatták lelkem,
S megtanítottál bízni, amikor nem mertem.

Te voltál a fény, amikor elnyelt az éj,
A hang, ami szólt, ha a csend visszatért.
Köszönöm, hogy itt voltál, hogy sosem távoztál,
Hogy mikor mindenki más elhagyott, akkor is velem voltál.

De a rák elragadott téged tőlem,
S néztem, ahogy tested feladja a küzdelmet.
Bárcsak én lettem volna a sors áldozata,
Hogy ne téged vigyen, hanem engem ragadjon magával.

Én maradtam, de a szívem veled halt,
A világ üres lett, mintha minden elveszett volna.
Odaadtam volna minden napomat, percemet,
Hogy te élj helyettem – s én viseljem a terhet.

Üres lakás

Belépek. Csend. Néma falak.
Az ajtó halkan nyílik, csukódik.
Lépteim tompán koppannak,
Talán a rég feledett múlt szólít.

A por ül minden kis zugában,
Elhagyott bútorok árnya leng.
A szoba üres, hideg párnában
Őrzi még egy álom csendjét bent.

Az ablak résnyire tárva maradt,
A szél lopva suttog a függönyön át,
Mintha valaki épp most hagyta volna itt,
És csak a hiány maradt tovább.

Minden zugban emlék lappang,
Egy halk nevetés, egy régi szó,
De te már nem vagy itt velem,
És nélküled a csend is fájó…

Balogh Olívia-Tamara,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály