Ábránd – Darvasi Viktória versei

A sötétség mély tengerében

A sötétség mély tengerében
megszólalt egy káprázatos hang,
mely bennragadt a zenében:
egy titokzatos harang…

Mintha távol átkarcolna a végtelen,
bennem végre gyertyát gyújtana az érzelem.
Szöget ütne fejembe valami égtelen
méretű misztikus elem.

Lábam alatt megmozdul a talaj:
felemel engem egészen ez a zaj.
Vajon mi ez a hosszú ricsaj,
mi megjelenik úgy, mint egy nagy bivaly?

Csoda

,,Csoda a világ!”
– egy aprócska hangya az égbe kiált.
,,Onnan fentről vajon ki lát reám?
Isten, vagy az angyalok tán?”

Tanakodik magában a kis hangya,
ez most jól össze is kavarja.
Melengető és felemelő szívecskével
néz körül és büszkén lépdel:

,,Szeretem a rétet, s mezőt,
a lombos, fenyves erdőt,
szeretem a friss talajt,
melyből az esőtől ázott növény kihajt.

Szeretem én a tiszta patakot,
a csorgadozó folyamot,
zuhatagot, villámot, napot, s ékes szivárványt!”
– a piciny hangya így várja be az éjszakát.

Az éjszakát bevárva, erdő lelkében
szólal meg csacsin és törékenyen:
,,Meg akarom őket menteni!
Mondd, csillagom, mit kell tenni?”

Az ég, látván kis hangyánk könnyét,
betakarja gyönyörű palástjával szemét,
Elámul, s elalszik ott a csöpp hangya,
addig is visszarévedvén az ismétlődő, értékes múltra.

Ha el tudnám mondani…

Ó, ha el lehetne mondani:
Milyen érzés belemerülni?
Árral szemben evezni?
Csodákat látni?
Az itteni világgal kapcsolatot megszakítani.

Ó, ha el tudnám mondani:
Milyen érzés a vadságot átélni?
Hihetetlen dolgokat csinálni?
Erővel, boldogsággal, szomorúsággal színjátszani?
Megnézni, megérinteni, megcsodálni,
lélekben ott lenni.

Ó, ha meg tudnám fogalmazni,
csak egy szóval is leírni,
azt, mi zajlik bennem:
,,Hol vagy, rejtelmes képzelet?
Bújj elő, kérlek téged…
Te vagy a megváltóm e percben,
hát ments meg engem!”

Darvasi Viktória,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály