Kabala – Erni-Szakács Szilárd írása

Kabala

Még csak pár hét telt el édesapja temetése óta, s János még mindig nagyon el volt keseredve és gyászolt, de egy nap vette a bátorságot, és belépett néhai apja szobájába. Ez egy különleges nap volt a gyermek számára, mivel az elhalálozás óta senki sem tette be a lábát ebbe a szobába. Ő volt az első és egyben az egyetlen személy, aki belépett ide. Hirtelen egy furcsa érzés kerítette hatalmába, úgy érezte, mintha legalábbis egy évek óta üresen álló egyiptomi piramisba lépett volna be. Perceken keresztül csak állt a szoba közepén és bámult, próbálta feldolgozni a helyzetet. Hirtelen eszébe jutott minden kedves pillanat, minden esemény, amit édesapjával közösen élt meg. Lepörgött a szeme előtt az a sok kedves emlék, amikor még egymás ajándékai voltak az életben: az első születésnapi ünnepségek, amikre vissza tudott emlékezni, az óvodai, a negyedikes és a nyolcadikos ballagások, a közös családi kirándulások, nyaralások, de még a közös munkák is a ház pincéjében és a fészerben.

Miután már kezdte megszokni az érzést, nekilátott a munkának. Óvatosan levette a szoba faláról a festményeket és posztereket, leemelte a könyveket az apja könyvespolcáról, és ládába helyezte őket. Kivette az ágy alól a baseballütőket, a szekrényből pedig a horgászbotot. Óvatosan bánt minden tárggyal, ami csak a keze ügyébe akadt. Minden édesapjára emlékeztette, és arra a mérhetetlen nagy űrre, ami utána maradt. Az édesanyja azt mondta neki, hogy most egy nehéz fázison megy keresztül, de egyszer ez is véget fog érni. Azt tanácsolta, próbálja úgy felfogni a dolgokat, hogy az élet megy tovább, függetlenül attól, milyen veszteségeket szenvedtünk el a múltban, és hogy ki, mikor és mivel sértett meg minket. Csak azzal tudta biztatni Jánost, hogy nézzen előre, és reménykedjen abban, hogy a jövő majd valami szépet és jót fog hozni a számára.

Közelgett az ősz, és egyben János születésnapja, ami kissé édes-keserű érzésekkel töltötte el az ifjút, mivel számára a születésnap ünnep, de ez volt az első, amin apja már nem tudott részt venni. Aznap születésnapjára csak egy fekete lepedőszettet, fekete függönyöket és egy fekete takarót kért. Az anyja beleegyezett, de a padlónál megálljt parancsolt. Nem engedte, hogy feketével fesse le a keményfa padlót. Viszont vett neki egy fekete szőnyeget, ami majdnem teljesen elfedte. A nyár folyamán az anyja többször is beszélgetett vele, kifejezve aggodalmát. János feketére festette a haját, és amikor újra elkezdődött az iskola, senki sem látta őt másban, csak fekete farmerban, fekete ingben és fekete cipőben. Az anyja elkezdett azon tűnődni, hogy drogozik-e, ami nem volt igaz, majd azon, hogy öngyilkos hajlama van-e, ami szintén nem volt igaz, végül azon, hogy terrortámadást tervez-e, ami szintén nem volt igaz. Soha nem lógott el az iskolai tanórákról, a jegyei nem romlottak, és panaszkodás nélkül végezte el a házimunkát. Anyja mégis úgy döntött, hogy beiratja egy pszichológushoz egy közeli mentálhigiénés klinikára, ami körülbelül öt kilométernyire volt a lakhelyüktől. Minden pénteken, miután kijött az iskolából, kerékpárral ment el oda, egy órán át beszélgetett mindenféle lényegtelen dologról, és soha nem érezte magát másképp utána.

Egy késő őszi hétvégén felkerekedett a szél, és majdnem az összes levelet lefújta a fákról, így a gyep barna, sárga és piros szőnyeg alatt rejtőzött. János valamiért szükségét érezte, hogy összeszedje őket, és mire az anyja hazaért a munkából, már kitakarította a kertet. Az anya mosolygott, megköszönte, és bement, hogy vacsorát készítsen. Miközben az utolsó leveleket tömködte a zsákba, hirtelen arra lett figyelmes, hogy nadrágja valamibe beleakadt… Lehajolt. Ez egy halott orgonabokor tuskója volt. Az apja a földhöz közel vágta le, azzal a szándékkal, hogy visszajön és kiássa a többit, de persze ez sosem történt meg, így János úgy döntött, hogy befejezi a munkát. Bement a kerti fészerbe, és elővett egy ásót. Körbeásta a tuskót, és megrántotta, de az nem mozdult, így mélyebbre ásott. Körülbelül húsz perc múlva már húsz centiméter mélyen járt a felszín alatt, ahol a gyökerek annyira összegabalyodtak, hogy kézzel kellett ásnia. Valami kemény dologba ütközött, de nem tudta kézbe venni, ezért visszament a fészerhez, és hozott egy kicsi fűrészt. Néhány perccel később kiszabadította a gyökerek közül, és kihúzta a lyukból. Eléggé könnyű volt. Miután megmosta, rájött, hogy egy kis ládikára bukkant, de nem tudta kinyitni, mivel le volt lakatolva, kulcsot pedig nem talált hozzá. Elrakta az eszközöket, elrejtette a ládikát a kerti fészerben, kivitte a falevelekkel teli zsákokat a járdára, majd bement vacsorázni.

Másnap iskola után János csak úgy rohant hazafelé. Mindenképp édesanyja előtt akart hazaérni, hogy valóra válthassa a tervét. Elővett néhányat néhai apja szerszámai közül, és felvitte őket a hálószobájába. Felgöngyölítette a fekete szőnyeget, és felfedezett néhány laza padlódeszkát, amelyeket a szerszámok segítségével ki is mozdított a helyükről. Boldog volt, mivel úgy vélte, talált a kincsének egy biztonságos rejtekhelyet. Így hát a fészerbe sietett, elővette a ládikát, és óvatosan a gerendák alatti részbe helyezte. Ezt követően visszatette a padlódeszkákat, és visszahúzta a fekete szőnyeget is. Azon a télen a ládika nézegetése igazi rituálévá vált János számára. Minden délután gondosan elővette a rejtekhelyéről, és a szekrényre tette. Nem volt biztos benne, hogy odaillő-e, vagy hogy a fekete szobájába való-e. Néha felemelte, magasra tartva és körbeforgatva, keresve a kulcsot, amely megfejtené titkait. Az iskolás fiú egyszer csak azon kapta magát, hogy már nem tud élni a ládika nélkül. Minden nap elővette, csodálta, nézegette, mintha már egy otthoni kabala lenne a számára. János kezdte úgy érezni, hogy függővé vált. Már egyenesen nem találta a helyét, és nem érezte jól magát, ha nem tudta elővenni és megcsodálni a ládikát. Egyszer csak a gyermek feltette magának a kérdést: miért csodálja ennyire ezt a kis ládikát? Egy olyan tárgyat, amit ki sem tud nyitni, és még elképzelni sem tudja, hogy mit rejt a belseje.

Közeledett március nyolcadika, János anyja pedig egy nőnapi ünnepségre volt hivatalos azon a napon. Mielőtt elindult volna, gyermekére bízta, hogy ügyeljen a házra, és ne beszéljen idegenekkel – még akkor sem, ha becsengetnek. A gyerek pont erre a lehetőségre várt. Amint anyja elindult, elővette a ládikát, a kerti fészerbe sietett vele, és addig meg sem állt, amíg ki nem nyitotta egy vasvágó fűrész segítségével. Mielőtt kinyitotta volna, becsukta a szemét, és lehunyt szemmel emelte fel a fedelét. Nem merte rögtön megnézni, mi van benne. Csak lassan kezdte el kinyitni a szemeit, de amikor meglátta, mit tartalmaz az általa hónapokon át dédelgetett tárgy, még a lélegzete is elállt. Egy szarvasagancsra akadt rá. Nem volt nagy, valószínűleg már akkor sem volt meg egészében, amikor a ládikába tették. János úgy döntött, hogy a ládikát elhelyezi egy közeli parkban egy szobor mellett, hátha valaki még hasznát veszi, az agancsot pedig elrejti a szobájában, a padló alatt. Nem tudta pontosan, mi ennek a jelentősége, de úgy érezte, mintha az apja küldte volna neki ezt a kabalát, hogy mindig rá emlékeztesse, és erőt merítsen belőle.

Az anyja semmiről sem szerzett tudomást, János viszont minden nap kivette az agancsot a rejtekhelyéről és megcsodálta. Vizsgák előtt óvatosan még magához is ölelte, és úgy érezte, mintha ez egy mitikus tárgy lenne, amely erőt és energiát ad neki. Érettségi előtt pár hónappal értette meg igazán ennek az egésznek a jelentőségét: János úgy vélte, hogy édesapja küldte neki ezt az agancsot, és azt akarta üzenni ezáltal, hogy legyen erdész, óvja a természetet, és segítsen a bajba jutott állatokon. A sikeres érettségi után János jelentkezett is az erdészképzésre, és kiváló szakember vált belőle. Nem tűrte, hogy bárki bántsa a fákat, a növényeket vagy az állatokat, és rendre megdorgálta az erdőben szemetelőket, valamint azokat is, akik cigarettacsikket dobtak a száraz avarba. Minden tőle telhetőt megtett, hogy óvja és védje az állatokat, különösen az őzeket és a szarvasokat, amire sűrűn emlékeztette a kabalája is.

Bár apja nem volt erdész, mégis nagyon szerette a természet világát. Kedvenc időtöltései közé tartozott, hogy kimenjen a családdal az erdőbe, ott szalonnát süssenek, vizet merítsenek a csörgedező patakból, és gyönyörködjenek a fák dús lombkoronájában. János úgy érezte, hogy bár nem édesapja szakmáját választotta, mégis az ő örökségét viszi tovább azáltal, hogy megőrzi és óvja azt a kincset, amit néhai szülője oly nagy becsben tartott és nagyra értékelt.

Erni-Szakács Szilárd