Rólad, talán utoljára – Kendi Dominik versei

Neked

Nem szerettem volna
Ágyamban elterülve haldokolni.
Mégis itt fekszek, várva a csodát,
Célokat rombolok, értelmetlen álmaim.

Mikor utoljára álmodtam,
Te is benne voltál, nem tagadom,
Felejtően öleltél, csókoltál,
Szemeidben égett a hatalom.

Trónon ültél, szívemnek trónján,
Te mégsem fogadtad felkérésem.
De kipróbáltad, nem tetszett,
S mégis utánad búslakodik árnyékképem.

Kedves

Azt mondtad, hogy közeledünk a nap felé,
Ami most már esélytelen, hogy eljöjjön,
Mosolyt helyeztem az arcodra,
Amit már törölhet könny.

Kifejeztem, nem fejeztem ki,
Ez az egy nem változtatott,
Te is kifejezted azt, amitől féltem,
Most már borúsan töltöm a fényes napot.

Azt mondtad, hogy hálás vagy,
Hogy a sok milliárd közül te lettél,
Mégis ott hagytad, a padlón összeesve,
Nincs sötétebb cselekedet ennél.

Imádkoztál Neki is, értem, értünk,
Eloszlattad a gondolatot, hogy nem voltam elég,
El is oszlottak, de mégis visszajöttek,
Minden verssel az egész lényem ég.

„Nekem elég, nekem kedves,
Nekem aranyos, nekem tökéletes.”
És mégsem. Mégsem ment,
Pedig a mondat elég ígéretes.

„Hozzám mindig fordulhatsz” –
Hangzott el nem egyszer, nem kétszer,
Ezzel meg egyszerűen eldobsz,
Érzem a kómát, ami ma is éber.

„Beszéljük meg, beszéljük ki,
Oldjuk meg”, csak egy újabb hazugság,
Mindenben van minden is,
De itt meg hol a tanulság?

Reméltél még sok napot, hónapot,
Másnap meg már elvágtad.
Ha mégis írnál egy szót, egy mondatot,
Visszafutnék, még ha a lelkem meg is fáradt.

Roncsolt remények

Roppant a csend, ahogy felfüleltem hangodra.
Rideg érzés veregetett hátba, mint egy régi jó barát.
Roncsolt a szél hidege, szétszedett a gondolat,
Régi érzések kerülgetnek, elterített a világ.

Rabja lettem a sötét zugnak, ahol nem találok senkit,
Reményvesztett utam mégis egy pillanatra felgyúl.
Rémület nélküli percek, amiért éveket adok,
Reszket a lélek, örömet lel, ha egyszer megfúl.

Rejtélyes szavak, de a kezdet ér majdnem mindent,
Rajta, nem csak szó, betű a megfejtés!
Rímekből nincs, és nem is volt hiány soha,
Rám szakadt, mit régen úgy címkéztünk: megmentés.

Meghaltam?

Tollat ragadni, hisz
Vannak néma szavak,
Szépek, gyönyörűek,
Páran elhervadtak.

Talán egyszer megszokom,
Hogy a napsugár nélkül megfagyok.
Megfagyok, megfagytam, hideg tél jött,
Tavasz van, de belül lassan-lassacskán meghalok.

Nem halok meg, mert mindig itt leszek,
Itt leszek, és ugyanazok a szavak szólnak majd.
De a csillag fénye is elalszik, remény hiányában.
Nem tudsz halott lelkemre dobni több bajt.

Enyém

A verseim neked szólnak,
Minden vérző dallamom,
A verseim az enyémek is,
De te mégsem vagy az angyalom.

Nem vagy az enyém,
Pedig éjjeleken át küzdöttem azért,
Hogy a legjobb virágot szedjem,
Most már csak búslakodok a napért.

Meghalt a kezeim közt, ő, pont ő,
Mikor én élni, virágozni akartam.
Mintha mi sem történt volna,
Úgy viselkedsz, kissé zavartan.

Irigylem

Irigylem a szádat,
Ami szívednek érzéseit zúgja,
Irigylem a szívedet,
Amely érzéseket táplálhatna.

Irigylem a neved,
Mert túl szép, pont mint te,
Irigylem az elméd,
Mert furfangos, gondoltad-e?

Irigylem mindenedet,
Tényleg, mintha mindened meglenne,
És a tökéletes, megvakított
Szívem máshova nem menne.

Kendi Dominik-János,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály